Rozsda (dedikált példány)

Fülszöveg

Nem is tudom megmondani, milyen régen ismerem ezt a fickót, ezt a Rozsdát; sokszor találkoztam már vele, és sokféle alakban, először talán még gyerekkoromban, később inasként, majd együtt versenyeztünk, amikor magam is sportolni kezdtem, és sokféle próbálkozás után kikötöttem az evezésnél; találkoztam vele tegnapelőtt, tegnap meg ma, és tudom, hogy találkozni fogok vele holnap és holnapután is; bennem él ez a fickó, mert egy kicsit én is vagyok (vagy voltam), de sokkal inkább az a sokféle fiatal, akikkel életem során összeakadtam, persze, nem mindegyik közülük, nem akármelyik, hanem csak az a fajta, amelyik olyan makacs, hogy nem nagyon lehet őt utasítgatni, a parancsolást meg egyenest lerázza magáról; aki inkább megy (bármerre is) a maga feje után, mint hogy olyan tanácsot fogadjon el, amelyet nem ért, vagy amelynek az igazáról (akár a maga kárán is) nem győződött meg; az efféle fickó (ez világos) az érvényesülés sima útjain ritkán fog haladni, az élettel örökké hadban áll, s még jó, ha nem bukik minduntalan orra; de nem fél az elbukásoktól sem, ha éppen úgy adódik, sőt, nem bánja az ütéseket, csapásokat sem, ha a szeme tiszta marad közben, s a céljait figyelheti; a céljait, amelyeket talán még nem is ismer eléggé, még csak keresi, keresi; s ha itt-ott úgy véli, rátalált, akkor hűséges marad már hozzá egy életen át; olyan ember ő, akit megverni lehet, de legyőzni nem, aki elsősorban csak önmagától szenvedhet vereséget; s ha mások felett győzelmet arat, talán éppen önmagát tekinti elbukottnak - no de miért is magyarázzam tovább: kiderül, remélem, a regényből...
A szerző Vissza