Lukács Ágnes

Előszó

Kollégája voltam, másfél évtizeden át tanártársa, 1962-től 1976-ig az ELTE Trefort utcai gyakorlóiskolájában, a hajdani „Mintá"-ban, mely a mi közös r időnkben Ságvári Endre nevét viselte (ma Trefort Ágoston Gyakorlóiskola). Ezért albuma előszavában csak személyes hangon szólhatok Lukács Ágnesről, az emberről, a tanárról és a művészről. Hiszen a '70-es évek végétől, nyugdíjas ideje bő évtizedeiben már - mint más kollégák, többen is az iskolából - a barátja is lehettem, kiállításainak látogatója, néhány képének, rajzának birtokosa, őrzője, életművének és aktív pezsgésben elő életvitelének csodálója.
Mert a tanári munkától megválva továbbra is feltartóztathatatlanul rajzolt (ahogyan anno a tanári értekezletek közben is, mindig, mindig), gyengéd akvarelleket festett, néha komor olajokat is, bámulatos ötletekkel ragasztott r kollázsokat, máskor meg szikár metszeteket készített... Áradtak a keze alól a művek. S bár sosem volt hallgatag ember, sőt dinamikus és színes társalgó, valójában mégis szüntelenül a kezével beszélt, a varázsosan előkanyarodó vonal volt a szókincse, a kompozíció a nyelvtana. S miről szól nekünk ez az album is, e kényszerűen töredékes válogatás? Az életéből őrzött múltról és a magának szervezett élet sokszínű jelenéről. Hiszen ifjúságában a lelkébe dermedett a tragikus történelem, a szüntelenül újra- és újrafaggatandó világ fekete-fehérben, és erre torlódtak a további évtizedek békés, színes köznapjai. Egyik sem takarta el a másikat, egyszerre dolgozott a lelkében valami derűs, örök jelen és a túlélő lezárhatatlan drámája. Lukács Ágnes életében soha sem volt üres idő, nem volt nyomtalan perc.
Pedig látszólag lazán élt, küldetéstudat terhe nélkül. Hetente túrázott a hegyekben és kertet művelt a Szentendrei szigeten, vidám könnyedséggel utazgatott Európában, és több nyelven levelezett távoli barátaival. Vissza