Zárójelek között (dedikált példány)

Fülszöveg

Milyen nyelven beszél az Esszéista? Sokfélén - mindenekelőtt az önmagáé előttin. mármint ebben a kötetében, és legalábbis nagyrészt. Persze, mi alapján lehet ezt eldönteni? Nos, megkísérelhetjük éppen. Vegyünk előbb csak egyetlen, külsődlegesnek is mondható, akár talán túlságosan kínálkozó szempontot: a témabeli tagolódást. Azt az eloszlást, amely az egyes ciklusok vagy hát "szövegbokrok2, a tartalomjegyzékből mindjárt kiugró címek sorakozója alapján várható, borítékolható (előzetesen ismerhető!). Már ez diktálja ugyanis, hogy az Esszéista néha tanulmányíróul, kritikusul, netán éppen publicistául szólal meg. De vegyük utóbb csak a puszta tényt, mely szerint alapvetően esszéista(,) a javából - vérbeliek, az emblematikusak, az újabb generációkban ma már ritkák, esetleg nemlétezők közül -(,) Szántó F. István. Mert akkor tulajdonképpen nincs mit külön mérlegelnünk a nyelvekkel, vagyishogy a "kódhasználatokkal" kapcsolatban, akkor mindenképpen és mindétig esszéhangot szólaltat meg ő, mégpedig kulturáltat, műveltet, tájékozottat, szenvedélyeset, továbbá értelmezőmód kultúrateremtőt, bármilyen irányban kísérletezik aktuálisan. Egyre inkább szakirányúlag képzettet is, bár ez inkább a szerzőnek (az Esszéistának) a teljesen mai önmagára igaz. (Leginkább arra a komolyan felkészült és meglehetősen eredeti szakemberre, akinek Hamvas Béla munkásságáról írt disszertációja - valóságos debütáló anyagként, mert ez a mostani mintegy az értékes nulladik (csak?!) - időközben szintén megjelenés előtt áll.) Részlegesen mai, azaz részben "pre-jellegű" önmagára ugyanakkor talán még kevésbé áll ez a kijelentés, igaz, üdítően kevésbé, ha a jelenleg feltörekvőfélben lévő tehetségekre gondolunk...
Mindközönségesen szólva: egy közel két évtizeddel ezelőtti vagy épp - a hamarosan másik könyvben olvasható értekezésre gondolva - majd' két évtizedesre nyúló kritikusi indulás/pályakezdés professzionális és játékos, konkrét megállapításait illetően ugyan helyenként avuló, szemléletében viszont többnyire máig friss (érvényes szellemiségnek elfogadható) dokumentumait kapjuk a Zárójelek közöttben. 1986-tól 2002-ig elosztva az időben - ígértetik. és ez pontosan így is történik, még hogyha az első évszámhoz több szöveg is van közelebb, mint a másodikhoz... Ami miért fontos? Talán mert ezerkilenszáznyolcvanhat, ugye, meglehetősen régen volt. Miközben: mit tudunk róla? Biztosan csak annyit, hogy elmúlt. - Kb. "Ezerkilencszáznyolcvanhaton inen és túl."
Mármost: mi ez itt akkor pontosan? Hogy centók könyve, annyi bizonyos. Idegen anyagok "meggyurmázása", egyben eltéveszthetetlenül saját szellemi termékek sora. Hát még? Regiszterváltogatás egyfolytában, nyelvek, témák, korok és elvek szerint. Valamilyen ide-oda? Összevissza? Erre-arra? Mi minden?
Egy lehetséges ifjúkori önarckép - az örök intertextualitás mintái közé jóformán észrevétlenül, ám annál kitéphetetlenebbül beleszőve.
"...öröme a nyelv semmitmondó, ám szerfölött szépen hangzó szerkezeteinek szól, mert hát, persze, csaltam: ami megszületett a kezem alatt, az nem az én nyelvem volt, hanem nyelvi panelek egymásutánja, kirakós játék. nem egzisztenciális, csupán intellektuális kaland; idiómák, klisék, frazémák, amelyeket innen-onnan - napilapokból, bulletinekből, előadásszövegekből - gyűjtögettem ki, gereblyéztem össze magánhasználatra. Eufónia, csak-forma, csillogó felszín mögötti (alatti) (nyelvi) nonszensz - köz-hely, üres-járat. De elég szépen szól (szerintem is), és annak jó lesz, aminek szánom, emlékeztetőnek."
Szántó F. István 1964-ben született. Irodalomtörténetet és művelődéstörténetet tanít. Jelen kötet az 1986 és 2002 között keletkezett elegyes írásaiból ad válogatást. Vissza