Zászlónk 1929. szeptember-1930. június

Előszó

Útmutató Szent Jobb.

A londoni Szent György-templom összeboruló ívei alatt nyolcszázötven magyar cserkész feszíti mellét; a padokban a londoni magyar kolónia szorong, élükön a magyar követség tagjaival. Köztük ül a lord és fia, kiknek a szívét lángra gyújtotta a magyar szívek tüze.
Szent István napját ünnepeljük Londonban.
Állok - az oszlopok közt élő oszlop - és tágulni érzem a boltozatot; a falak a végtelenség távlatába húzódnak vissza s úgy érzem, mögöttem, körülöttem piheg Csonkaország minden magyarja.
Mi nyolcszázötvenen az egész magyar nemzetet éljük, vállunkra milliók gondja nehezedik.
A magyar mise áhítata történelmi légkörbe burkolja a templom kövirágait, oszlopait, égbenéző ablakait.
. . . Végső állomása ez a templom angliai szereplésünknek.
S most az Ur színe előtt átgondoljuk, mi is történt velünk a népek nagy arénájában. Sok ellentétes benyomás lökött jobbra-balra.
Központjába kerültünk a világ népeinek: az öt világrész nép-rajai, távoli szigetek soha nem látott törzsei vonultak át napról-napra magyar életünkön s a szemük villogása belefonta lelküket a mi lelkünkbe. Jóbarátok barátsága, vetélytársak gyanakvó irigysége, hideg népek hideg szeme, nemtörődöm-arcok merevsége, haszonleső közeledések méze-máza tapadt ránk a világ piacán.
A nemzetközi megértés, a testvériség, a béke igéi napról-napra ostromolták fülünket. A boldog népek békeszeretete átölelte háborgó szívünket.
S ebben a nagy barátkozásban: a kölcsönös megértés diplomata-mosolyának a holdfényében ott állt a turáni magyar kemény nyakkal, katasztrófája gyászával szívében.
S jöttek a magyar diadalok: a magyar erők imponáló és megnyerő megnyilatkozásai; jött a jókedvű napok derűje: az oldhami lélekáramlás, a chesteri, a birkenheadi, a maregatei, a canterburyi, az oxfordi fogadtatások, a virágfüzérek, a bankettek, a zászlódíszek, szónoklatok, a sokatígérő nyilatkozatok.
A halott-hősök emlékei előtt a néma engesztelő áldozat ajtót nyitott az angol nép szívébe. Vissza