Zehuze

Fülszöveg

"Az ember hiába, ha megszeret valakit, még akkor is, ha már egyáltalán nem szereti, még mindig valami szeretethez hasonló fájdalom kinozza"

Ez van (ezt kell szeretni) - körülbelül ennyit tesz a címadó zehuze, amely mágikus fordulatként tér vissza Forgách András monumentális levélregényének lapjain. A leveleket egy Anya írja, távoli világba szakadt Lányának. Írja, írja, akkor is írja, ha nem jön válasz, akkkor is, ha sejti, hogy hiába, és akkor, amikor már késő. Küldi őket oda, ahol szíve szerint élne, ahol boldog gyermekkorát töltötte, az első világháború előtt, de ahova már nem térhet vissza soha többé.
1947-ben vág neki a Lány a világnak, és kisebb-nagyobb kerülők után az Anya szülőhazájába, Magyarországra érkezik, ahonnan, úgy dönt, már nem tér vissza gyerekkora Palesztinájába. Próbál gyökereket verni egy olyan világban, amelyről addig csak elbeszélésekből hallott, sőt építeni akarja azt, telve naiv idealizmussal. A Lányból Anya lesz, és mire észbe kap, már késő. Bezárva egy házasságba, egy országba, egy nyelvbe, amelyen soha nem tanul meg rendesen beszélni. A levelek pedig jönnek és jönnek.
A 40-es évektől induló levélfolyamba egy szenvedélyektől rázott nagy és szétszakadt család krónikáján túl belezubog a huszadik század története, minden szennyével és szépségével együtt.

"mikor mi hárman, Hanna, te, meg én, mentünk fotózkodni az Allenbyn, aznap a Stalingradi ütközet hireit hallgattuk a rádióba, néha olyan veszettül tudtatok nevetni Hannával, hogy fájt, jaj, hogy micsoda szépségek vagytok a képen! két tündöklő csillag, two beauty queens, te a te föltornyozott gesztenyehajaddal, amit szőkének irtak az angolok a passzusodban, hova tették a szemüket? és hármunk közül csak te mosolyogsz, ahogy finoman remeg a viz szinte hajnalban, a hajad egy korona, copfokkal szorosan körbefonva, királynő vagy tűnődő almafamosolyoddal, harapnivaló őszibarack, rövidujjú dekoltált szövetgombos fekete ruhába, te feketébe, Hanna fehérbe, én alattatok, bekötött hajjal, nézek a távolba, mint a múltba, fejem a szived fölött, mögöttem az örökké merengő Hanna, abba a habfehér blúzba, emlékszel rá?
drága Anyám varrta, gránátalmát himeztem a nyakrész alá körbe, zöld levelekkel övezett vérvörös gránátalmát, ti hárman, mondta Henrik büszkén, mintha egykorúak lennétek" Vissza