Zene az ovodában

Előszó

Kultúránk legfőbb baja, hogy felülről épült. Mikor a nemzeti élet évszázados lefojtottsága után szabad tér nyílt erre is, túlságos hirtelenséggel akartuk pótolni a mulasztottakat. Nincs ugrás a természetben. A kultúra lassú növekedés eredménye. Azt meggyorsítani, a fejlődés rendjén változtatni nem lehet.
Mi előbb a cifra tornyokat raktuk fel. Mikor láttuk, hogy inog az egész alkotmány, akkor fogtunk a falakhoz. Még hátra van az alápincézés. Így volt, különösen a zenekultúrában.
Ha 1875-ben Zeneakadémia helyett az iskolák énektanítását alapoztuk volna meg, ma nagyobb és általánosabb volna a zenei műveltség. Nem azt mondom, hogy zeneakadémia nélkül is elértük volna a zenei szakképzés, az egyéni technikai kultúra mai fokát. Csak azt, hogy korán jött, működése hosszú évekig meddő volt. Hubay és Popper alkalmas tanítványok híján - boldog kor! - billiárdoztak a szemközti Műcsarnok-kávéházban. Ők megtették volna kötelességüket, vezették volna a magasabb kiképzésre váró tanítványokat. De ilyenek, legalább is kezdetben, nem akadtak, mert nem történt gondoskodás elemi és középfokú tanításról. Mintha egyetemet alapítanánk oly országban, ahol még elemi iskola sincs.
Mikor a zeneakadémia, első terméketlen esztendei után, kezébe vette a közép- és alsófokú oktatást is, lassankint kiváló szakzenészeket nevelt. Akkor meg kiderült, hogy azokra itthon nincsen szükség. Remekül muzsikáltak, de nem volt kinek. Arról elfelejtettünk gondoskodni. Azt hittük, az ország magától hozzáfejlődik a zeneakadémia magasságaihoz. Erre hiába vártunk. Termeltünk zenészeket, sőt zenét is, de nem volt fogyasztó. Nagyrészük csak külföldön talált - testi és lelki - kenyeret; a szegény magyar állam saját költségén nevelt művészeket gazdag idegen országok számára. Közönséget a mi körülményeink közt csak az általános iskola nevelhetett volna. Elég egy pillantás a zene szerepére mai iskoláinkban, s megértjük, hogy ezt a feladatot mért nem teljesíthette. Vissza