Zenész 2002. szeptember

Előszó

Kedves Olvasók!
A Szigetről írni pedig muszáj. Olyan eseménnyé nőtte ki magát mára, amelynek jelentőségét nehéz megkérdőjelezni. Rá is harapott a sajtó, a televízió rendesen, a Sziget pedig egy hétig ontotta a témát, jutott belőle mindenkinek.
Ami minket, zenészeket illet, valószínűleg kicsit más a Szigethez való hozzáállásunk. Nekem az a szituáció jut eszembe, amikor (nagyon régen) a gyerekeket a csokoládégyárba küldték nyári munkára. Mentek is boldogan, hiszen nehéz annál jobbat elképzelni, mint hogy az imádott csemege kézzelfogható és szájjal kóstolható közelségbe kerül, a mennyiségnek pedig csak (a józan ész helyett) a bendő szab határt. Vagy az sem. Így aztán harmadnap, mikor az émelygő gyomrú ifjú belép a gyár kapuján, és megcsapja orrát az a drága szag...
A Sziget is hasonló csapdát rejtegetett a zenerajongóknak. A minden korábbit meghaladó kínálat válogatás nélküli habzsolásra csábította. Ugyanakkor csaknem lehetetlenné tette, hogy az összes érdeklődésre számot tartó produkciót meghallgassa, és ez még azokra az elvetemültekre is igaz, akik éjjelüket-nappalukat a helyszínen töltötték, hát még azokra, akik csak naponta jártak ki. Persze ha az ember már egyszer kiment, igyekezett minél több zenébe belekóstolni, és ez nem is okozott nehézséget, hiszen a színpadok csaknem egymásba értek. Ezzel együtt az időpontok is gyakran átfedték egymást, vagy érdekesnek ígérkező koncertek csúsztak át az éjszaka második felébe, de ez már csak így van ott, ahol ennyi a program. A látogatók nagyobb hányadát kitevő, a fogyasztás és ürítés problémakörébe belebonyolódott réveteg tekintetű tömeg okozta, hogy az ember mindkét ezzel kapcsolatos igénynek kielégítésekor sorállásra kényszerült, ez némiképp behatárolta, hogy az e téren válogatósabbak mennyi időt tölthettek a Szigeten. A zenei táplálék megszerzése egyszerűbb volt, bár a sátrak környékén azért előfordult lökdösődés. Vissza