La Femme 2009. ősz

Fülszöveg

Raisza on the beach
ICokko veri nájsz, kokko veri nájsz! - üvöltötte egy kis köpcös kora reggel a szicíliai tengerparton, és egy tálat tartott a magasba.
A közelemben napozó hölgy - átlag európai, átlagnegyvenes - odaintette a köpcöst, és kért egy kokkót. Mint kiderült, a kis köpcös feldarabolt kókuszdiót árult, darabját egy euróért. A hölgy egy tízeuróst lobogtatott, a köpcös meg ingatta a fejét, nincs aprója, még korán van. Hozzám fordultak, fel tudnám-e váltani?
Nem tudtam. De kölcsön adtam a nőnek egy eurót, majd, hogy a pocakost is felvidítsam, én is vettem egy kockányi kokkót. Nem is volt rossz.
A hölgy azonnal mellém ült, akcentusos, mindazonáltal folyékony angolsággal zúdította rám kérdéseit, melyik szállodában lakom, mennyiért, milyen a koszt, kvártély Aztán éttermeket kezdett ajánlgatni, mutatta is a térképen, melyik hol van, mondta az árakat, az adagok mennyiségét, majd hozzátette, persze, ha a pincérek megtudják, honnan jöttek, azonnal átverik őket. És nézett rám sejtelemesen.
Valahová északra saccoltam, ott beszélnek ilyen rossz kiejtéssel ilyen jól angolul. A „where are you (rom?" automatikusan hagyta el a számat, és jött is a válasz, már hamísítadan kiejtéssel: „szánk pityerburg". Hoppá, mondtam magamban, O! kiáltottam fennhangon, köztudottan gyönyörű város, bár még sosem jártam ott. Ezzel szemben a hölgy már bejárta a világ összes tengerpartját, elmondta, hogy Malagába sose menjek, piszkos a tenger, a török Riviéra is szörnyű, Florida oké, és el lehet viselni Korzikát, esedeg Szardíniát is, de csakis egy ötcsillagos hotel privát beachén, a horvátokat pedig örökre felejtsem el, mert Splitnél csupa olaj a tenger. Nem szálltam vitába.
De elkövettem az első hibát.
Megkérdeztem, mivel is foglalkozik ő, illetve a férje. Kiderült, hogy a hölgy ápolónő egy magánklinikán - sok munka, de még több pénz -, a férje pedig könyvillusztrátor, „véri szokszésszful ". O, tehát művész - ártyíszt! - és őszinte lelkesedéssel soroltam a nagy orosz írók, zeneszerzők, festők, filmrendezők nevét, mint egy kisiskolás. O cseppet sem volt meghatva, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy például Mihalkov - a zseniális filmrendező - a férje egyik jó barátja.
Akkor jött egy veszélyes kanyar. O is megkérdezte: vér ár jú fromm? - és én vallottam. Hungary. Elhallgatott, összeszűkült a pupillája. Kezdtem magam furán érezni, elnéztem a tenger és az ezeréves normann katedrális felé, adj erőt, második Roger, te nagy király.
De Roger nem segített, és én elkövettem egy újabb hibát: belementem.
Azt voltam képes mondani, épp a minap olvastam Gorbacsovékról, különös, mennyire másképp látta őket a nagyvilág, mint az oroszok. Akkor már szikrát szórt az orosz ápolónő szeme, és hamisítatlan birodalmi felsőbbrendűségi tudattal vágta a szemembe, hogy „Gorbacsov voz e riöl ídiot", majd tovább magyarázta, hogy idióták mindig voltak, mindig lesznek, de Gorbacsov - és az a pipiskedő, ostoba liba, Raisza - igazi, kártékony idióták voltak. Mert lerombolták a birodalmat. Mert mire mentek azóta az észtele, a lettek, a litvánok, a többiekről nem is beszélve. Mi építettünk fel nekik mindent, mondta az orosz asszony, a gyárakat, az utakat, az iskoláikat, most pedig megnézhetik magukat!
Hallgattam, mint egy sült hal. De ő nem hagyta annyiban.
Rákérdezett: „vot ár jú dúing?" Mondhattam volna bármit, mondjuk, hogy szimpla gyártulajdonos vagyok, vagy divatmániás stylist egy női lapnál, netán unatkozó „haúzvájf' egy gazdag ügyvéd oldalán, de nem, én csak azért is igazat mondtam: újságíró vagyok
Farkasszemet néztünk hosszasan. Ő hallani akarta beismerő vallomásomat, igenis, vétkeztünk, megbántuk, senkik sem vagyunk nélkületek, mea culpa, az ország és fél Európa nevében.
Én adtam fel előbb. Felpattantam és berohantam a tengerbe. És csak úsztam, úsztam a normann katedrális felé. A parton hagytam Európát, az orosz asszonyt, és szegény Raiszát is.
Az eurómat még aznap visszakaptam, de többé nem beszéltünk egymással.
It wasn't up to me. Vissza