Előszó
Egyszer régen egy zajos szobába nyitottam be. Csattogott az olló, kelepelt a varrógép s közben nevettek, csacsogtak a fiatal leányok. Az, amit szabtak, amit varrtak, maga volt a megtestesült...
Tovább
Előszó
Egyszer régen egy zajos szobába nyitottam be. Csattogott az olló, kelepelt a varrógép s közben nevettek, csacsogtak a fiatal leányok. Az, amit szabtak, amit varrtak, maga volt a megtestesült boldogság és diadal.
Zsófika, az én kis barátnőm, a szoba közepén állott és széttárt karokkal várta, hogy azt a szép fehérselyem valamit'ráadják.
Mikor pedig rajta volt és betakarta Zsófikát derekától kezdve le a cipője hegyéig, a többi tapsolni kezdett, Zsófika pedig elérzékenyülve törölgette könnyes szemét.
- Ej, no mi lesz itt? Mi készül? Csak nem...
- Az én menyasszonyi ruhám! - mondotta Zsófika boldog diadallal.
- Igen, Zsófika már menyasszony, - mondták a többiek is. - Ő rá új élet vár s azzal vége a régi jó pajtásságnak. Mi szegénykék nem is merünk a szép, koszorús menyasszonyhoz közeledni, - szóltak kedves sopánkodással a többiek.
Ezek mind pipiskék, vagy ahogy ezelőtt húsz évvel mondták: kurtaszoknyás leányok voltak. Pár évvel túl a tíz éven és most örömmel, de bánattal is néztek Zsófikára, ki úgy kinőtt közülök.
- Soha, sohasem nézlek le azért titeket! - szólt Zsófika nagylelkűen.
- És a multadat, Zsófikám? kérdeztem tréfásan. - Annak a hosszú útnak történetét, melyet első leánycipőd kezdett és, ime, menyasszonyi köntösben fogsz bevégezni. Hiszen az valóságos tündérmese lehet.
Vissza