Zuboly könyve

Előszó

Részlet a kötetből:

Gondolatok Zuboly halálára

A halálnak e mostani, világraszóló dús aratása közben a véres kévékből kiszedni egy kalászt s külön siralommal megállani mellette: sokak szemében igazságtalan és antiszociális cselekedet. A névtelenül élő és névtelenül elhulló tömegek martiriumát nem illik növelni azzal, hogy a gyász és szomorúság válogató erejével megbontjuk a halálnak - a közlegényektől egész a kapitányokig terjedő - demokráciáját. Azon a helyen, ahol állott, és abban a szívben, melyet szeretetre, ragaszkodásra felszított, minden anyától lett ember pótolhatatlan. A rheimsi dom, amely romokban hever, nem nagyobb veszteség, mint a faluvégi kunyhó, amely nyomorult emberpárnak hajléka - tehát temploma, muzeuma, fájdalmaiknak, küzködéseiknek, örömeiknek medre - szóval mindene volt.
A templom-ember, akinek dóm-lelkét a művészet, tudomány és gondolkodás erői formálták, és érzései csipkézettek voltak, mint a nagy templomok oszlopfői és színesek, mint a festett üvegcsodákon átszüremlő napsugarak, s a kunyhó-ember, akinek szomorúan szűk koponyájába is olyan nehezen lopódzott be egy-egy fénysugár, mint ablaktalan odujába: abban a pillanatban, amikor "a sors kalapácsa" lecsap rájuk, egyforma, életre szomjas, örömre éhes, szánalomra méltó lényekké válnak, akiknek fáj, hogy ily hirtelen, ily korán s ennyire a nem maguk dolga miatt kell eltávozni az élet országútjáról, amelyen ha bajjal és gonddal is, de mégis oly jó járni! Vissza