Az élő toll I-II.

Előszó

Reggel a siklón.
- Jóreggelt, méltóságos uram! - hajbókol a kis segédtitkár a miniszteri tanácsosnak. Közben pedig két dologról felejtkezik meg. Az egyik az, hogy tán ő maga nézne legnagyobbat, ha a méltóságos csakugyan az ura, vagyis korlátlan hatalmú birtokosa akarna lenni s mondjuk, azt parancsolná neki, hogy ugorjék ki a siklóból. A másik pedig az, hogy az «uram» viszont nehezen fér össze a «miniszteri» tanácsossággal. Hiszen a «miniszter» maga is csak «szolgát» jelent, ez pedig igazán nem nagy úr. Pláne milyen kis ember lehet aztán egy szolgának a «tanácsosa».
A «méltóságos» persze már jobban érzi a maga megsemmisítő kicsinyke voltát, amikor a segédtitkárnak így köszön vissza:
- Szervusz!
Mi tudjuk, hogy a «szervusz» szó is «szolgát» jelent; de azért most meg alighanem a miniszteri tanácsos nézne nagyot, ha a segédtitkárnak eszébe jutna s ezt mondaná:
- Hát ha «szervusz», vagyis «szolga» vagy, akkor csak hozd fel a minisztériumba az aktatáskámat!
De lám, mindketten megérkeztek a «szolgaépület» - vagyis a minisztérium - kapujába, ahol a portás nagy tisztelgéssel fogadja mindkettőjüket:
- Alászolgája, méltóságos uram! Alázatos tiszteletem, doktor úr!
A szerencsétlen már megint nem gondolta meg, hogy ő legföljebb állami altiszt, de nem «szolga» és legkevésbbé nem «alázatos» szolga. És ugyancsak el lenne képedve, ha a «méltóságos» a szaván fogná és azt mondaná neki:
- Hát fiam, ha maga «alázatos», akkor csak szépen alázkodjék meg, térdeljen le, érintse - jó keleti módra - a homlokával a földet előttem s úgy üdvözöljön engem, ha kegyeskedem hivatalomba bejönni...
Közben pedig a két miniszteriális úr már felérkezett a hivatalszobájába. Megkezdődik a reggeli «bemelegítés». A segédtitkár úr hangos kisztihanddal vagy «kezét csókolom»-mal köszönti a hivatal régi bútorát, a főmindenegyébirodakisasszonyt... Vissza