Fényforduló (aláírt példány)

Fülszöveg

Papp Zoltán 1949. június 21-én Budapesten született. Okleveles gépészmérnök, tervező, tanár és költő egy személyben. Jelen könyv harmadik önálló verseskötete. Előző két kötete közül az egyik Hívójel címmel 1991-ben, a következő Reménnyel bevérzett címmel 1997-ben jelent meg.
A líra meghal - jósolta, nem ok nélkül, Babits Mihály. Igaza volt: régen elmúltak Sappho napjai. bizony nagyon régen. Évezredek teltek el azóta, és mégis, ki tudná összeszámlálni a világirodalom Sapphóinak versbe öltözött drágagyöngyeit. Mert a líra mindaddig nem hal meg, amíg lesznek emberek, akikben újraszületik a költészet iránti igény.
Nem volna lírai költő Papp Zoltán, ha verseiben nem önmagával foglalkozna, környezetéhez fűződő viszonyát, gondjait, örömeit, fájdalmait, életbölcseletét fejezné ki. Neki is, mint valamennyiünknek, sok baja van a világgal, sőt magával a létezéssel is. Ezzel kapcsolatos érzéseit, gondolatait örökíti meg a kötet verseiben. Magánügyei közügyekké válnak, mert hiszen érzés- és látásvilága rokon a miénkkel, és a törekvései, céljai tőlünk sem idegenek. Gondjai, örömei nemcsak övéi, hanem mindannyiunkéi. S mindez a költészet, a líra nyelvén és eszközével kifejezve.
"Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlen dolog sem oly kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk" - írja levelében R. M. Rilke Kappusnak, a fiatal költőnek.
"A Műalkotás jó, ha szükségszerűségből támad." Majd későbbi levelében: "A műalkotások határtalanul magányosak, és talán a kritika férkőzhet hozzájuk legkevésbé... Adjon mindig saját magának és érzésének igazat minden fejtegetéssel, ismertetéssel vagy bevezetéssel szemben... Mindent ki kell hordoznunk, mielőtt megszüljük. Hagynunk kell minden benyomást, egy érzés minden csíráját egészen önmagában a saját értelmünk számára elérhetetlenben beteljesedni, s mély alázattal és türelemmel kell várnunk egy új világosság életrehozásának óráját. Itt nincsen időméricskélés... Művésznek lenni annyit jelent: nem méregetni... Naponta újra tanulom fájdalmak között, melyeknek hálás vagyok: minden türelem." A művészet, a fejlődés, képessége, az alkotás... Igen, s habár szerzőnk, Papp Zoltán költészetében alig van valami "rilkei", a bizonyosság hitelességének érdekében - tudatosan, öntudatlanul - hordozza a kimondandókat, hogy mű lehessen, költészet, szellemiségének manifesztálódása. Papp Zoltán két verseskötete (Hívójel, Reménnyel bevérzett) után e harmadikban megcsillan a tehetség fejlődőképessége, ami talán legfőbb kritériuma az alkotónak: lehetőség, hogy folytatni érdemes és kell. A valóságot írja: a magyar, a külvárosi, a csepeli, budapesti jelenségeket egyéni prizmáján keresztül, képvilágával, hasonlataival, jelzőivel, víziókkal, belső forrongásokkal, izzó odacsapásokkal. Filozofál is. Érzékeny líra ez. őszinte, botladozó utánérzésekkel... "A megperzselt duhajok / utolsó röffenete után / a henteskampók is felnevetnek." "A Magány játszi delfin... / A magány sebkötözés, késfenés / tisztuló égbolt-ébredés./ "Ködtejbe mártott / csipkehorizonton darabolt / ropogós fényrudak... / Melegített fenyőszellő / Őzcsókos patakvíz. /" Poézis. Vissza