Lechner Ödön I-II.

Előszó

Vámos Ferenc úr megtisztelt azzal a kívánsággal, hogy előszót írjak Lechner Ödönről szóló tanulmányához. Igen hálás vagyok ezért a felszólításért, mert alkalmat ad nekem arra, hogy vallomást tegyek egy ember mellett, aki úgy hitt eszméiben és úgy élt-halt értük, mint kevesen kívüle, s egy művész mellett, aki könnyen és magasan szállott felül azon a vonalon, amelyen túl művészetté válik az építészet, s amelyet sokan elérni sem tudnak azok közül, akik »építőművészeknek« nevezik magukat.
Midőn Lechner Ödön nevét leírom, mintha régi fiókot nyitottam volna ki, mely tele van drága emlékekkel. Előttem van újra a szeretetreméltó öregúr, finom metszésű arcvonásaival, ezüstös szakállával, fekete házisapkájával, mely alá kopaszsága titkát rejtette. Mennyiszer hallgattam, amint művészi elveiről beszélgetett, kissé régipesties ízű, németes zamattal, de mindig biztos logikával és a szenvedélyes hitnek sugalmazó hangján! Milyen megható volt ennek a tiszta és nagy művésznek sorsa, akit különös végzete arra ítélt, hogy egy kávéházi asztalnál tartson peripatetikus leckéket, a legjobb esetben néhány lelkes fiatal ember számára, néha azonban unatkozó és közönyös emberek előtt, akik még csak nem is színlelték az érdeklődést. Jóformán egyetlen témája volt: a magyar építőművészet, úgy, amint ő agyában kiformálta, kitűnő példákban bemutatta, s a kor stílusává kifejleszteni szerette volna. Vissza