Havi Magyar Fórum 2007. június

Előszó

Óda a paraszthoz
1919 július
Tebenned bíztunk eleitől fogva,
Jövendőnk titka tebenned virraszt:
Elátkozott királyfi,
Kopott, vén Tiborc, keserű Paraszt!
Minden leromlott. Mindent szertehordtak:
A tető zsúpját böjti vakszelek,
Búzát a törvény, jószágot haramja,
A szép barázdát elszántotta szomszéd:
Ragyás falak körül kopottan ásít
A gyomkiverte puszta őstelek.
És állasz, ócska szűrben, rongyos zsellér,
Egyesegyedül a dúlás felett.
Így álltál mindig, jégverés ha zúdult,
Ha híztak rajtad éktelen herék:
Sajnáltál mindig szóra szót,
És ha az örvet nyakadba vetették,
Szótlan szelted a rabság kenyerét.
Oda se néztél töröknek, tatárnak,
Szemed se rebbent a halálnak,
Csak a markod szorult ökölbe néha
S begyűrted a süveged tetejét.
Mállott múltból kiszakadt maradék,
Magad most is, mint századokon voltál,
Állsz, és körötted új litániák:
Haldokló füstben a hajdani oltár,
S vérveres ködben, vacogó ajakkal
Idegen istent imád a világ.
Idegen istent, kézzel-írott képet,
Mit nem ismertek az ekés apák;
Nem köztünk termett se szentje, se papja,
S az anyaföldet kéri áldozatra
És ezer évnek testámentomát.
Jaj, urak tartják tenyerük alája,
Görnyedt hátakon már terped a bálvány!
Poltron népei vakúlt magyaroknak
Magyar Istenre versenyt agyarognak.
Rád is Tiborc! – pedig a magyar égen
Szemedben ég ma egyetlen szivárvány!
Te szemedben, mely hunyortalan állja
Aratáskor az alföldi napot;
Te szemedben, amelynek mélyén
Öt évnek véres nemeréjén
A néma villám százszor átcsapott.
A te szemedben hallgatás ült,
Mikor a világ kapcsai recsegtek,
S a minden-gyűlölet dala
Torlott a fekete egeknek.
És most, mikor kezet fogott a sátán
És a világveszejtő őrület:
Egyetlenül és titokzatosan
Ül hallgatásod a világ felett.
Most már hallgatnak nálunk mindenek.
Férges volt minden, ami nem te voltál,
És önnön férge emésztette meg.
Te vagy itt most egyetlen elevenség,
Titok, megváltás, magyar szentség.
Haljon meg, ami volt.
Paraszt, beszélj,
Teneked van még mondanivalód!
Vissza