Előszó
"EZ NAGY SZENTSÉG VALÓBAN"
Amikor a II. vatikáni zsinat a szentmiseáldozatot nagy erővel keresztény életünk központjába állította, egyáltalán nem volt szándékában ezzel háttérbe szorítani az Oltáriszentség, a köztünk élő űr Jézus misén kívüli tiszteletét. Ellenkezőleg: az egyházi tanítóhivatal megnyilvánulásai nagyon is helyeslik és figyelmünkbe ajánlják ezt, mint ami természetszerűleg folyik a szentmiséből. Az állandó jelenlét is a szentmiséből születik: az imádandó szentség a szentségi áldozatból. így a szentségimádáson sem fogunk megfeledkezni az imádás és hódolat mellett a hálaadásról Jézus mérhetetlen odaadó szeretetéért, amellyel önmagát áldozta a kereszten. A magányos imádkozó is legyen tudatában, hogy az imádkozó világnak és egyháznak tagja. - Amikor pedig a szentmisében szentáldozáshoz járulunk, a legbensőbben egyesülünk Krisztussal, hogy természetfölötti életünk táplálékává váljék. Elsősorban ennek a két szempontnak szenteltük mostani füzetünket. Jó alkalmat adott rá az idei lourdes-i jubiláris eukarisztikus kongresszus.
"Mivel szerette övéit, határtalanul szerette őket..." (IV. kánon) Az Oltáriszentség a megtestesült Isten végső, legmerészebb, mondhatni provokatív kísérlete arra, hogy határtalan szeretetét az aprócska ember önkéntes szeretete viszonozza. Hogy egészen közel, mindenkinél közelebb kerüljön hozzánk. Hogy a maga képére és hasonlatosságára alakítson.
Mérhetetlenül nagy és nagyon igényes Titok ez. Éppen ezért félő, hogy valamiképpen kibújunk a komolyan vétele alól. Vagy úgy, hogy megszokottá, rutinná válik (ez elsősorban a papokat fenyegeti, de sokszor a napi áldozókat is), vagy úgy, hogy „ájtatossági gyakorlattá", át nem élt szép formulák recitálásává válik tisztelete, vagy úgy, hogy janzenista szigorral csak távolról nézzük, nem lépünk közvetlen viszonyba vele. A fiatalok meg mintha fordított veszélyben forognának, ők elsősorban az Ember Fiát látják Jézusban, őrömmel járulnak lakomájához, - de mintha sokszor nem tudnának igazán elcsendesedni előtte, és közeledésüket nem mindig kísérné igazán mélyreható megtérés.
Valamennyiünknek legnagyobb baja pedig az, hogy nem tudjuk eléggé összekapcsolni hétköznapjainkat a templomban töltött ünnepi percekkel. A szentmise, az űr jelenléte, a szentáldozásban váló egyesülés nem élteti vérkeringés módjára gondolatainkat, tetteinket, egész válónkat.
Ebben szeretne elsősorban segíteni kis füzetünk.
Vissza 
