Tükörmély (aláírt példány)

Fülszöveg

A vidéken születő irodalomnak megvannak a maga rejtélyei. A nagy nyilvánosság elől elzárva, a műhelyektől távol, csak belső indíttatásaikra figyelő költők élnek és dolgoznak a pannon térség ismert és kevéssé ismert zugaiban. Szívósan, dacolva a nehézségekkel, korral, betegségekkel, olykor az őket körülvevő közönnyel, érdektelenséggel. Szívósan és eredményesen. Még akkor is így van ez, ha a kánon még nem tartja őket úgy számon, ahogy megérdemelnék. Szoliva Jánosról alighanem elmondható ez. Talán szűk a kör (egyelőre), amely érdemlegesen figyel rá — Nagykanizsa, Zala és Muravidék —, mégis, egyre gazdagodó lírai termésének minősége aligha vitatható. 2006 óta minden évben meglepi magát és olvasóit egy újabb kötettel. (A nyolcvan közelében.) Ezúttal a tizennegyedik könyvét vehetjük kézbe. A cím: Tükörmély — a szembesülések nagy kavalkádját ígéri. Szembesülés az idővel, az elfakult szerelmekkel, kapcsolatokkal. A kötet nyitó versében írja: „Végigvonul rajtam a Teremtés". A születéstől az... Tovább

Fülszöveg

A vidéken születő irodalomnak megvannak a maga rejtélyei. A nagy nyilvánosság elől elzárva, a műhelyektől távol, csak belső indíttatásaikra figyelő költők élnek és dolgoznak a pannon térség ismert és kevéssé ismert zugaiban. Szívósan, dacolva a nehézségekkel, korral, betegségekkel, olykor az őket körülvevő közönnyel, érdektelenséggel. Szívósan és eredményesen. Még akkor is így van ez, ha a kánon még nem tartja őket úgy számon, ahogy megérdemelnék. Szoliva Jánosról alighanem elmondható ez. Talán szűk a kör (egyelőre), amely érdemlegesen figyel rá — Nagykanizsa, Zala és Muravidék —, mégis, egyre gazdagodó lírai termésének minősége aligha vitatható. 2006 óta minden évben meglepi magát és olvasóit egy újabb kötettel. (A nyolcvan közelében.) Ezúttal a tizennegyedik könyvét vehetjük kézbe. A cím: Tükörmély — a szembesülések nagy kavalkádját ígéri. Szembesülés az idővel, az elfakult szerelmekkel, kapcsolatokkal. A kötet nyitó versében írja: „Végigvonul rajtam a Teremtés". A születéstől az elmúlásig kísérő láthatatlan akarat. Felidéződnek a „májusodó" szerelem pillanatai, az otthonosság csodálatos érzése („Fölismer az utcasarok"), és ennek a szöszmötölő szemlélődésnek a legfőbb feladata is megfogalmazódik: „Összerakom, amit az idő szétszedett". A tudatmélyből előködlik az elmosódó, de olthatatlan szeretetet sugárzó anya- és apakép, a gyerekkort idéző „Mura-parti káprázat", s feltűnik a halálközeliséget megtapasztalt lélek menedéke: a hit kupolája. „Fogyásnak indulnak szavaid" — írja egy helyütt. Szerencsére ezek a fogyatkozó szavak súlyosak, megrendítők, bennünk hullámzanak tovább. A szembesülés része a felismerés: „Haladék-időmet titkolja az Ég.". Csak remélni tudjuk, hogy a „haladék-idő"-ben még sok szép születik a vidéki poézis e rejtőzködő alkotójának tollából.
Péntek Imre Vissza