Előszó
Törékeny, madárcsontú, kicsike, fáradt öregember néz rám a fényképről; kicsit elnyűtt ruhában, tiszta tekintettel, élénk, okos,mindent látó és értő beszédes szemmel, a szája mintha éppen szólásra...
Tovább
Előszó
Törékeny, madárcsontú, kicsike, fáradt öregember néz rám a fényképről; kicsit elnyűtt ruhában, tiszta tekintettel, élénk, okos,mindent látó és értő beszédes szemmel, a szája mintha éppen szólásra nyílna.
Balázs János, a cigányszármazású, festőként számontartott ember portréját nézem.
Tudom, hogy 1905. november 27-én született Alsókubinban, és 1977. március 18-án halt meg Salgótarjánban.
Boldog ember volt? Egész életében a boldogságot kereste és végül, úgy vélte, megtalálta, a szépségben, az alkotásban, a művészi teremtésben. De mi másban is lelhette volna meg. Tragikusan nehéz, keserűen magányos életpályát jelölt ki számára a sors.
Népes, szegény, tehetséges muzsikus cigánycsaládban született a Felvidéken, és bár közismert művészként,de mégis magányos, különc emberként halt meg Salgótarjánban. Abban a városban, ahol sajátos XX. századi röghözkötöttségben, ötéves korától egész életét leélte.
A város központjában - és mégis a város peremén - a betonelemekből emelt épületkockák közvetlen szomszédságában az 1970-es évtized közepéig biológiai képződményként burjánzott, lélegzett,élte a maga sajátos életét a Pécskő utcában a cigánytelep. Itt állt a többihez szorosan illeszkedve Balázs János kunyhója is. Hatvannégy éven át otthona volt aprócska putrija, menedéke, búvóhelye és öreg korában művészi alkotóműhelye.
Vissza 
