Előszó

Részlet a könyvből: Az Éjtszaka felnézett a csillagokra, s a csillagok reszketve intettek, hogy ők már látják a Napot. Az erdő még néma volt és sötét. Később mintha sóhajtott volna valami s utána halk szél zendült a fenyvesben, mert az Éjtszaka lomha szárnyán nyugat felé repült az álom. Hűvös lett egyszerre. A kóborló párák harmatot szórtak szerte az utakra, melyek titkos nyomokat őriztek, a fűszálakra, melyek reggelre mindig kiegyenesedtek, a virágokra, melyek fakók voltak már, mert régen elmúlt a tavasz, de a harmatcseppeket puháéi ringatták kelyhükben. Az ég lassan kivilágosodott és a bárányfelhők fényleni kezdtek. Az erdőben tétován járt a Szürkület. Nem tudta, menjen-e vagy maradjon. Nem tudta, kinek a gyermeke, az Éjtszakáé-e vagy a Nappalé, mert senkinek sem kellett. - Nagyon világos vagy - mordult rá az Éjtszaka, ha megpróbálta nyomon követni, - ne mászkálj utánam! - Takarodj! - vágott rá arany vesszőjével a Nap. - Olyan vagy, mint a Denevér. Semmi közöm hozzád. Vissza