Hardy, G. H.: Egy matematikus védőbeszéde

Előszó

Teljesen hétköznapi este volt a Christ's College főasztalánál, csak éppen Hardy volt a vacsoravendég. Most tért vissza Cambridge-be rangos professzorként, s én hallottam már felőle ezt-azt fiatal cambridge-i matematikusoktól. El voltak bűvölve, hogy megint itt van köztük: ő igazi matematikus, mondták, nem az a fajta, mint Dirac vagy Bohr, akikről annyit beszélnek a fizikusok: az elvontak között is ő a legelvontabb. Emellett fütyült a formaságokra, különc volt és radikális, minden érdekelte. 1931-et írtunk, és így a kifejezés még nem honosodott meg az angol nyelvben, de később sztárnak mondták volna. Az asztal alsó végéről figyeltem. Ötvenes éveinek elején járt: a haja már szürkült, arca napsütötte barna, mint a rézbőrű indiánoké. Gyönyörű feje volt - kiugró arccsontok, keskeny orr; átszellemült és szigorú tekintet, de gyakran áradt szét rajta belső, huncut derű. Mélybarna szeme volt, okos, mint egy madáré - az effajta tekintet nem ritka a szellem emberei között. Cambridge abban az időben tele volt szokatlan, kivételes arcokkal - de az övé, gondoltam akkor este, mind közül kivált. Nem emlékszem az öltözékére. Viselhetett éppen zakót és szürke flanelnadrágot a talár alatt. Akár Einstein, ő is a saját kedvére öltözködött, bár, vele ellentétben, sportos ruházkodását színesítette a drága selyemingek iránti vonzalom. Vissza