Fülöp Éva Mária: A magyar kerámiaművesség ezer éve

Előszó

A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája Cseh Julianna Az agyagművesség a kő-, fa-, csont-, bőr megmunkálása mellett az emberiség legősibb kézművesiparinak egyike. Maga a kifejezés nem csupán a mai értelemben vett fazekasság fogalmát foglalja magába, hanem mindazokat a tevékenységeket, melyeknek eredménye bármely agyagból készül tárgy (pl. hálónehezékek, ékszerek, idolok, oltárok, padlótéglák, pecsétlők, öntőformák, épületelemek, stb.). A kerámiakészítés mestersége, azaz a fazekasság kialakulása az újkőkor jelentős, forradalminak nevezett fejlődésének köszönhette megszületését: a növénytermesztés és állattenyésztés kialakulásának, s az így létrejött paraszti gazdálkodás egyre nagyobb tárolóedény szükségletének. Ez a technikai újítás annak a felismerésnek köszönhető, hogy a megáztatott, megfelelően előkészített agyag jól formázható, kiégetve pedig viszonylag kemény anyaggá, cseréppé válik. A kerámia vagy agyagedény nem szorította ugyan ki a fa, bőr, tök, majd a fémedények használatát, de a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagnak, a viszonylag könnyű és gyors elkészíthetőségének köszönhetően rendkívül gyorsan elterjedt. Megfelelő elkészítése esetén egyaránt alkalmas tárolásra, főzésre és szállításra, tömeges elterjedését törékenysége sem akadályozta meg. Mindezeknek köszönhetően vált a régészeti kutatás egyik legfontosabb tárgyi leletévé: a hajdani fazekastermékek vagy azok töredékei gyakorlatilag örök életűek; a kerámiastílus viszonylag gyors változása és specifikus jegyei miatt fontos segítséget nyújtanak a régészeti kormeghatározásban. Ennek köszönhető, hogy az őskőkorban a régészeti kultúrák többségét éppen kerámiájukról nevezték el. Vissza