Mikszáth Kálmán kézirataiból - Tárca Munkácsyról (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható)

Mikszáth Kálmán (1847–1910) a magyar prózaírás egyik legnagyobb mestere volt. Jelentősége nemcsak novelláival (Jó palócok, Tót atyafiak stb.), kisregényeivel (Új Zrínyiász, Beszterce ostroma stb.) és nagyregényeivel (pl. Fekete város, A Noszty-fiú esete Tóth Marival) mérhető, de a közbeszédben kevesebbet emlegetett publicisztikájával is. Mikszáth élete végéig hírlapíró és -szerkesztő is volt, jellegzetes alakja az ún. újságba író írónak. A modernizáció emberének gondolatait, problémáit fogalmazta meg tárcáiban, cikkeiben – az egyre polgárosuló olvasók számára.

Kevés cikkének kézirata maradt az utókorra. Ez persze korjellemző: a szerzők ekkor még kéziratban adták le cikkeiket a nyomdának, így az egyetlen példányban létező autográf az esetek legnagyobb részében a szedés és a nyomtatás után – fölöslegessé válva – megsemmisült; egyszerűen kidobták.

Ez a most előkerült Mikszáth-kézirat azért maradhatott fönn – mert nem került nyomdába. Ugyanakkor éppen ezért sok tekintetben „érdekesebb” is, mintha megjelent volna.

A három rövid bekezdésnyi szöveg betűhív olvasatban, áthúzásokkal jelölve a kihúzott részeket így szól:

A halal nem vehette a Munkacsyt -'

A betegseg leteperte Munkacsyt, de a halal el nem vehette. A halal csak visszaállitotta a rangjaba. Tegnap elott egy esztelen bargyu volt, ma messze világra-szolo lángesz

A halal mar nem érinthette kellemetlenül [olvashatatlan szó]. Hiszen a halal ő neki nem arthatott. A halal jott mint az ő tisztelője es véget vetett a betegségenek es nyomban visszaállította az elobbi rangjat; tegnap elott egy esztelen bargyú volt, ma ujra vilagra szolo lángész.

Azaz mai átiratban:  

A halál nem vehette a Munkácsyt -'

A betegség leteperte Munkácsyt, de a halál el nem vehette. A halál csak visszaállította a rangjába. Tegnap előtt egy esztelen bárgyú volt, ma messze világra szóló lángész

A halál már nem érinthette  kellemetlenül […]. Hiszen a halál ő neki nem árthatott. A halál jött mint az ő tisztelője s véget vetett a betegségének és nyomban visszaállította előbbi rangját; tegnap előtt egy esztelen bárgyú volt, ma újra világra szóló lángész.

Bár csak töredék, témája miatt könnyű azonosítani, hogy a Munkácsy Mihály halálára (1900. máj. 2.) írt cikkről van szó, annak is a befejezéséről. A Férfinézőben című tárca ismert – és többször is hivatkozott – írása Mikszáthnak, egyrészt a festő személye miatt, másrészt mert Mikszáth benne – egy Munkácsy-festmény keletkezéstörténetén belül – a festő egy szegedi (és csengelei) utazását elevenít föl; ezért a cikk az ún. Szeged-kutatásnak is témája. Így hát nem véletlen, hogy az eredetileg budapesti napilapban (Pesti Hírlap, 1900. máj. 4. 1–4.) megjelent tárcát átvette a szegedi sajtó is (Szegedi Napló, 1900. máj. 5. 1–4.).

            A könnyebb érthetőség érdekében célszerű idézni a kéziratos szöveg mondatainak végső változatát és előzményeit:

„Egyre rosszabb hírek jöttek Párisból, így van, úgy van Munkácsy. Nem tud festeni. Aztán még rosszabb hírek: beteges. És még rosszabbak: tébolydába vitték.

Nem volt már többé a diadalmas, dicsőségtől beragyogott művész. Csak rom volt már. Nem irigyelte többé senki, csak sajnálta. Az volt a neve: a szegény Munkácsy.

Aztán még lejjebb ment, lejjebb… lejjebb. Már meg nem ismeri a feleségét sem. És még lejjebb. Már dühöng, és még lejjebb, már csak fekszik ágyában tehetetlenül és vigyorog, mint egy állat.

No és most már tegnap óta nem is vigyorog, komoly, dermedt és mozdulatlan. — Az utolsó hang vagy nyögés is kiröppent ajkán, mert értelmes szava bizonyosan nem maradt egy se, elköltötte mind, s mikor most már végre leglejjebb ment, mert megszűnt, egyszerre megint csak ott van, ahol volt. Most már megint nem a szegény Munkácsy, hanem megint a »nagy« Munkácsy.

Mert a halál nem árthatott már neki. Jött ez egyszer nem mint hóhér, de mint patrónus. Véget vetni a betegségének s helyreállítani a rangját.

Tegnapelőtt még egy esztelen bárgyú volt, ma megint világraszóló lángész.”

A megjelent cikk utolsó két bekezdésében nem nehéz felismerni a kéziraton található sorokat – illetve azok fogalmazványát, változatát.

És éppen ez teszi fokozottan érdekessé az autográfiát. Betekintést enged Mikszáth írói műhelyébe, az alkotási folyamatba, megmutatja az író (nyelvi) gondolkodását, láthatóvá válik általa a gondolatok belső hintázása.

A kéziraton három (!) variációt találunk arra, ahogy Mikszáth nekiugrott cikke lezárásának. Az első változat mindössze egy sornyi, az író ott megakadt, áthúzta, újra kezdte. A második és harmadik próbálkozás már több mondatból áll – de végül egyikből sem lett a cikk vége. A végleges változat e két utóbbi fogalmazvány részleteinek felhasználásával egy negyedik lett – az, amelyik a Pesti Hírlapban olvasható. (És nyilván egy másik, külön lapra írta, a gondolkodási-fogalmazási folyamat végén, immár tisztázatként.)

Hát látható, ahogy Mikszáth „birkózik” a nyelvvel és a mondanivalóval, a téma – egy barát halála – láthatóan nem könnyű. Méltó lezárást igényel. Ezt mutatja az is, hogy három változatban is megtalálható egyetlen mondat, a biztos pont, ami lényegileg nem változott első megfogalmazása után. Ez a mondat pedig az utolsó, az ellentétezésre épülő „poén”. Vélhetően ez a lezárás volt meg legelőször (az írók az utolsó mondatot gyakran korábban tudják, mint az azt megelőzőket: eleve csattanóban, frappáns, ütős lezárásban gondolkoznak), erre volt a gondolatmenet kipoentírozva – ezért is kapott a megjelent cikkben önálló bekezdést. Mikszáth itt – jól láthatóan – ez utolsó mondat elé írta sorait, az utolsó mondatot készítette elő velük.

A most előkerült kézirat nélkül azonban ez a vonatkozás rejtve maradna. Így talán nem túlzás azt mondani, hogy rövid terjedelme és töredékessége ellenére is roppant érdekes és fontos kéziratról van szó. 

Egy kézzel beírt lapoldalon egy felragasztott, további kézzel jegyzett sorokat megőrző papirossal ellátott kézirat. Különálló mellékletként egy fekete-fehér fotográfiával.

A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - irodalomtörténész - munkája