Selmeczi Kovács Attila: Elfeledett magyar mesterségek és népélet

Előszó

Egy rég letűnt sajátos világba kalauzolja el könyvünk az Olvasót, ahol a nép évszázadokkal korábban kialakult szemlélet szerint élte jellegzetes életét. Ez a mára szinte teljesen feledésbe merült életforma szoros kapcsolatban állt a természettel; a mindennapok tevékenysége a természet adta körülményekhez igazodott. A ma esetleg rendkívül fáradságosnak tűnő egykori életvitel a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szokásokat követte. A hagyomány, a tradíció, a járt út követése volt az életszemlélet alapja, amit a szokások, a közösségi normák tartottak össze, töltötték be a társadalmi kontroll szerepét. Különösen nehéz és szigorú világ volt ez, amelyben keményen dolgoztak, minimális kényelemben éltek. Ugyanakkor teljes életet élő hagyománykörük volt. Az élet egészét áthatotta és irányította a hagyomány és a szokásrend. Ennek megfelelően a hétköznapok sorát szabályos ritmusban oldották az ünnepek, az együttlétek, a társas szórakozások. Minden közösségnek megvolt a maga szabályrendszere, ezen belül minden tagja érzékelhette, hogy az érdemének, tudásának, képességeinek megfelelően tartják számon és becsülik meg. Az egykori közösségekben nem volt senki sem magára hagyatva, a közösség - habár nem minden tehertétel nélkül - törődött tagjaival. Természetesen ez az idillinek tűnő kép nem volt ennyire statikus és mindenhol egyforma, számos helyi sajátosság, probléma, gond járta át, de a közösségek alapvetően betöltötték az egyén egész életét óvó és egyben szabályozó feladatukat. Jobbára a 19. század hozta magával az alapvető változásokat; a kapitalizálódás kihatott a hagyományos népi életformára is, a társadalmi és gazdasági változások, a folyószabályozások, a legelők szántófölddé tétele, az iparosodás, a városok népességének megnövekedése mind-mind új kihívásokat jelentett az egykori évszázados mozdulatlanságban élő vidékeknek. Az életmódbeli változás, a sokirányú átalakulás meglehetősen váratlanul és nagy erővel formálta át a hagyományokat, vetett véget szinte egy csapásra számos - évszázadokon keresztül szinte változatlanul űzött - tevékenységnek, és kényszeríttette az embereket őseik életmódjának végleges feladására. Könyvünk nem idealizálni szeretné a régmúltat, csupán némi ízelítőt adni az emberek egykori küzdelmes, de a maguk számára fontos és megbecsült munkájáról, nehéz és küzdelmes életéről. A 19. században a népélet kifejezés kedvelt volt, és számos leírás, tárca született a földművelők és pásztorok életéről, munkájáról. Ezek közül talán a legszemléletesebb példa az 1855-ben Vázlatok Magyarhon népéletéből címmel közreadott album, amely színes képekkel kísért rövid leírásokat közölt a mindennapok és ünnepek köréből. Szempontunkból különösen fontos, hogy az 1920-as évektől a magyar néprajztudomány folyóirata, az Ethnographia is a Népélet alcímet viselte, utalva ezzel a megtartó hagyományra, egyben azokra az értékekre, amelyeket a népi kultúra megőrzött és átörökített a későbbi generációknak. Könyvünkkel nem egy monografikus néprajzi munkát szeretnénk a nagyközönség elé tárni, hanem sajátos szemelvénysort, néprajzi mozaikot, amely a teljesség igénye nélkül próbál betekintést adni a mára szinte teljesen feledésbe merült egykori életformába, felidézni sok-sok sajátos népi mesterséget, foglalatosságot. A tematikát az élet maga alakította: a kereken négy évtizedes néprajzkutatói munkálkodás során írt kisebb cikkek, rádióelőadások, gyerekeknek szóló témafeldolgozások, népszerűsítő írások teszik ki a kötet túlnyomó részét. Vissza