Charles Baudelaire: Versek (aláírt, számozott példány)

Előszó

A Fleurs du Mal olyan időben jelent meg, (1857) amikor a forradalmak zajak még el sem ülepedett: elvek és világnézetek hánytorgásaiban. Megjelenését bűnpör követte, az irodalomban teljes megtisztálkodás. Baudelaire nem keres szellemi elődöket, hiába is keresett volna. A francia nyelvnek és verselésnek klasszikus mestere, minden irány és izmus béklyója nélkül. Szerette, ha álhírek keringenek róla s halálosan gyűlölte azokat, akik engedtek a tömeg ízlésének. Nem voltak barátai, csak csodálói. Az élettel meg tudott alkudni, az irodalommal soha. Egészen fiatalon eljut Ceylonba, a trópusi földekre s a mulatt Jeanne Duval a legbizarrabb versek megírására inspirálja. Baudelaire különálló jelenség. A szentimentális Musset, a hellenista Banville s a bőpátoszú Hugoval szemben a líra modern alkatrészeit: az illatok és színek egész skáláját, az asszociációk és víziók révületig fokozódó formuláit adja a zseni univerzális ölelkezéseiben. Költészete, hacsak lehet, kizárja az ékesszólást, a pátoszt s a szorosan vett igazságot. Nem hajbókol semmiféle tudománynak, az erkölcsnek sem. A baudelairei témák így hasonulnak a baudelairei külön poetikához. A nő két alakban: a démon és madonna alakjában jelenik meg előtte s minden újrafogalmazva, saját baudelairei képpé: irrealitássá. Nem a különbözni akarás viszketegsége, nem is materiális, nem is dekadens motívumok (ha lennének) tennék naggyá költészetét, hanem az a vitalitás, amely minden dologban, a természetben, de annak teremtményeiben is, - a szokásjog és tudomány minden kényelemszeretete ellenére - az újat és emberit érvényesíti. Kutatásai során érik felfedezések: a Halált és szerelmet mindig egyazon fatalitásban látni, mindent mélyíteni, mindent jelképesíteni. Rimbaud fantasztikus színelméletével szemben az illatok tenni a képzelet hatékony érzékszerveivé, az Élet és Halál előtt egyforma büszke gesztussal állni s végül is teljes énjével játszani a Szépért az amúgy kényszerű Élet lidércnyomásait. A bűnben, a romlásban, a pusztulásban is örök szenzációk közt tudja magát s a nevével kapcsolatban immár közhelyig csámcsogott dekandenciára alaposan rácáfol: testvéresül az örök emberrel, az egész humánum tagjává lesz; még általánosabban: a legtartalmasabb és legbonyolultabb Én-t kifejezni számunkra. Vissza