Tornyai János, Dr.: Talán sírt az istenszobor is (aláírt példány)

Előszó

Részlet a könyvből: Meredek hegyek, hajnalfű. Csilingelő kis harang egy nyelvű. A hó elmaradt, a tavasz megfakadt, a mosoly virúlt, a gondolat szaladt, Napsugár, ragyogás, természet, kacagás, gúny, mosoly, befelé csorgó könny, gyűlölet, képmutatás, hitványság, minden, minden, és talán mégis : ... semmi!... Pedig óh,. . . hogy mennyi,. . . hogy mennyi! . .. Ennek a sok mindennek a lehetetlen együttesével lehet valahogyan érzékeltetni azt a külsőleg semmitmondó hétköznapiságot, amely talán élőt- és holtatbántó, egyszerű színtelenségével rátelepedett a nagy térre. A nagy életcél leghívebb szolgálatában élő platánok voltak a legbecsületesebbek önmagukhoz is, meg a környezethez is, mert ők legalább csakis és egyesegyedül őszintén szolgálták a kényszerítő nagyhatalmat : a Végzetet, és - vadgalambbúgások, madárdalok isteni zenéje mellett - csendben készülődtek a végső, undorító kórhadásra, vagy a sokkal dicsőségesebb halálra : Tűzisten lángjai oltárára. A platánsorok alatt, a tér két oldalán, kényelmes körkaros székek hívogatták a megfáradtakat. A Nap erősen tűzött. Az órák lomhán vonszolták mutatóikat a delelő felé. Az öreg harangozó felerőtlenkedett a toronyba. Vissza