Lucullus: Nagymagyarország szakácskönyve

Előszó

Régen azt tartották, hogy »az a nő, aki nem tud főzni, nem is érdemli meg a háziasszony nevet«. Ma már, szerencséjére a dolgozót de még a sportoló, korzózó, flörtölő hölgyeknek is, nem ilyen rigorózus a közvélemény, no meg a férjuraimék sem! A Licik, Pipszik, Totyik, Babák, Nanók s egyéb, naptárilag ellenőrizhetetlen nevű bálkirálynők, ha mar beleuntak hódításaikba, s erre alkalom kínálkozik, egy szép napon elsuttogják az illetékes anyakönyvvezető előtt a boldogító vagy boldogtalanító »igent« s ezzel az egy szóval statisztikai alanyokká lesznek, növelvén eggyel a háztartások számát. Hogy azután ezek közül melyiket illeti meg az OTTHON elnevezés s a menyecskék közül hány érdemli meg ezt a rangos címet, hogy háziasszony, - arról az anyósok tudnának leginkább beszélni. Hajdanában a gentry-kisasszony is, akire esetleg ezer hold nézett s akiért négyes fogaton jöttek, megtanulta a főzés csinját-binját éppen úgy, mint a legszegényebb falusi lány. Ezek a boldogabb idők termelték ki azt az asszonytípust, amelyikre ráillet ez a jellemzés, hogy: »ha kell, gazdasszony, - ha kell, dáma«. A hitvesi erényeknek ez a szerencsés találkozása valahogy ritkább napjainkban. Ki tehet róla? Senki! Ilyenek az idők s a viszonyok. Manapság a lányok a fiúkkal versenyre kelve tanulnak vagy dolgoznak s csak másod- vagy harmadsorban érnek rá arra, hogy belekóstoljanak a háztartás gondjaiba. El kell ismerni azonban, hogy amióta a kenyérkereső-háziasszony konyhájába bevonult a villamostűzhely, lényegesen megnőtt a szenvedélyes gazdasszonyok száma, ami érthető is, hiszen ilymódon az ebéd- vagy vacsorafőzés nem robot többé. Vissza