Schütz Antal: Dogmatika I-II.

Előszó

Amióta ez a könyv elindult útjára és megtette első fordulóját, nyilvánvalóvá lett minden látni akaró számára, hogy dogmatikai korszakba jutottunk. A 19. század vezértípusa volt a skeptikus; nem a gyökeres skeptikus, aki mindent kétségbevon; a heroizmust a liberalizmus százada nem ismerte, még ebben a tagadó formájában sem. Hanem ez volt a szellemi magatartás: mindent megkérdőjelezni, semmiben meg nem állapodni mint akár az elmélésnek akár az élésnek elmozdíthatatlan útmutatójában. Ezt elnevezték relativizmusnak: értéssel közeledni mindenhez, értéket látni mindenben, de semmiben sem föltétlen értéket! A 20. század vezérszelleme lassan visszaérlelődött oda, hogy kell lenni valaminek, amiért érdemes élni és halni, ami átfogja az egész embert és az egész létet, ami egyéni szeszélyen, ízlésen, ingatagságon túl megföljebbezhetetlenül le tudja fogni az embernek minden tetterejét és reményét. Igy a dogmatikum ismét becsülethez jutott, sőt csillaga lett mind a bolsevista forradalomnak, mind az imperiumos és nacionalista ellenforradalomnak. És ennek a forradalmi dogmatizmusnak minden keresztény értéket fölperzselő máglyatüzénél, az ellenforradalmi jelenvilágiság fáklyafüstjénél egyszerre elénkáll, teljes fényében, időtálló jelentőségében, fölszabadító és éltető erejében - a dogmaticum theologicum. A merő embert és az emberi eszményeket dogmatizáló evilágiság közepett ez a hivő dogmatikum megjelenik egy másvilágból, az örökkévalóság jegyével homlokán, és teljes illetékességgel másvilágba hív. S ezáltal lett a világ problémáinak is egyedüli orvosa. Újra kitűnt, hogy a földi téreken csak az ég csillagai adnak biztos eligazodást, és megint időszerű lett a katolikus dogma és vele a dogmatika. Vissza