Kratochwill Mimi: Szabó Vladimír (Szabó Vladimír által aláírt, számozott példány) (Eredeti, szignált rézkarc melléklettel ellátott kötet)

Fülszöveg

... A főiskolai felvételire egy aktot és egy fejet kellett beküldeni. Én tizenhat, egyméteres rajzzal jelentkeztem. Azonnal fölvettek. Glatz Oszkár, aki akkor tanított a főiskolán, állítólag azt mondta rajzaim láttán: - Ezt a fiút nem növendéknek, hanem tanárnak kellene fölvenni... Így hát - minthogy mindenki igényt tartott rám - megválaszthattam a mesteremet. Rudnay Gyula letűnt korokat idéző festészete, széles ecsetkezelése, ifjúkori önarcképe nagyon tetszett nekem. S ráadásul gyönyörű ember volt, akár egy kőből faragott szent. Őt választottam. (Akkor már túljutottam néhány nagy mintaképen. Különösen a svéd Anders Zorn és Benczúr Gyula festészete tetszett. ma már Benczúr hidegségét is érzékelem; egyetlen alakját sem lehet igazán szeretni. De festői tudását, bravúrját - sokakkal ellentétben - mindmáig csodálom.) Rudnay hagyott bennünket gyakorolni, nem szólt bele a munkánkba. Csak néha kérdezte meg: Van egy jó nagy ecsetje? S akkor vaskosan belenyúlt a festékbe, és imponáló gesztussal odakent valamit. És az "ült". Nem kellett hozzá magyarázat. Máskor meg csendesen "elejtett" egy-egy alapvető törvényt. Például: ahol a legnagyobb a fény, ott a legnagyobb az árnyék. Ezt közhelyesen így mondják: az ellentétek vonzzák egymást. Ha valaki e szabályt megérti, megemészti, az elegendő ahhoz, hogy tónusban jól tudjon ábrázolni... Aztán Csók István osztályába kerültem. De Csók éppen kiment Párizsba, s helyette Vaszary János foglalkozott a növendékeivel. Ez a hatalmas termetű ember grand-seigneuri idézettel kezdte. Bernard Shaw-t idézte, szerinte aki tud, az alkot, aki nem tud, az tanít. Barátságos, de pózoló ember volt, s ahányszor Párizsban járt, hazatérte után mindig másképpen festett. ezért is jegyezte meg egyik társunk egyszer - merthogy odakinn akkor épp Raoul Dufyt magasztalták -: Ez már döfi! Ám a jó humorú, kitűnő mesterember nem sértődött meg. Az azonban már neki is sok volt, hogy Karafiáth Jenő főpolgármester elrendelte: a modellekre elölkötőt kell adni, mert kényes részeik látványa nem fér össze a tisztességes katolikus szellemmel. úgy tudom, ezért hagyta ott végül a főiskolát... Ami engem illet: megszereztem a főiskolai papírt, mert hát meg kellett szerezni. Ekkor már nem az volt a célom, hogy mintanövendék legyek. Festeni akartam.
Még főiskolás koromban, harmadik mesterem, Benkhard Ágost növendékeként kaptam az első társadalmi leckét. Külön műteremszobám volt már, s - a főiskola számlájára - magam vehettem fel modelleket. A felvétel napján mindig gorkiji hangulatú jelenet fogadott: megtelt a főiskola folyosója könyörgő tekintetű ágrólszakadtakkal, szegény emberekkel. Csupa munkanélküli volt, aki reménykedett egy kis keresetben. a felvétel után nem kezdtem el rögtön a munkát, hanem hosszasan elbeszélgettünk modellemmel, a sorsáról, mindennapi életéről. S megállapíthattam, amit később is mindig tapasztaltam: a jó módúak távolról látványosak, attraktívak. A szegények közelről sokkal érdekesebbek -, mert őszinték... A főiskola elvégzése után, 1932-től 1934-ig római ösztöndíjas lettem. Szép és tanulságos két esztendő volt, gondolom, minden hozzám hasonlóan szerencsés művésztársam így emlékezik itáliai élményeire. Hazafelé jövet, Velencében ismerkedtem meg Zilahy Lajossal, aki itthon a Híd című folyóiratot szerkesztette. Javasolta, hogy vigyek rajzokat a laphoz. Ezzel a felkéréssel kezdődött újságrajzolói, -illusztrátori tevékenységem. Rajzoltam a Híd hasábjaira, ennek láttán meghívtak a Tükör, a Film, Színház, Irodalom és más újságok szerkesztői is, hasonló feladatokra. Ezután, egészen 1944-ig, amikor a Híd szerkesztősége belövést kapott, s romba dőlt, e munka lett megélhetésem forrása. Akkoriban főleg a portré, az emberi karakter elképesztő változatossága érdekelt; az, hogy minden ember különbözik a másikától. Ha ezt matematikai eszközökkel próbálnánk megfogalmazni, csupán arra a megállapításra juthatnánk, hogy a variánsok száma elvileg végtelen, hiszen a változatokat alkotó elemek száma is végtelen. Valójában azonban sokkal többről van szó: a gazdagság, amely minden egyes emberben kifejezésre jut, felfoghatatlan háttérre utal. S én, kezdettől fogva épp e földeríthetetlen háttér földerítésére, vagy legalábbis megközelítésére törekedtem...
Szabó Vladimír (Részletek Nádor Tamás Szabó Vladimírrel készített interjújából: Magyar Ifjúság, 1985. április 26.) Vissza