Gárdonyi Géza: Szunyoghy Miatyánkja (Dr. Dobai Jánosnak dedikált példány) (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

Szerző által dedikált példány. Szunyoghy Miatyánkja. Regény. A háború előtt való időből. Írta: Gárdonyi Géza.

Unikális példány.

Gárdonyi 1913-ban – tehát még az első világháború előtt – írta meg regényét, amely azonban kötet formában csak 1916 áprilisában jelent meg. A Szunyoghy Miatyánkja kivételes darab az életműben, Gárdonyi utolsó írói korszakának legjelentősebb alkotása, ugyanakkor a magyar lélektani regény egyik legkorábbi példáinak egyike.

Az utóbbi évtizedben mindössze egyetlen dedikált példány bukkant föl a regényből (Krisztina 45/73.), az első kiadás. Az ultima manusnak számító második kiadásból ez az első dedikált a könyvpiacon.

A kötet címlapján a szerző, Gárdonyi Géza  névre szóló dedikációja olvasható:

"[… ...] kedves barátomnak / dr. Dobai Jánosnak / Gárdonyi Géza"

Gárdonyi-dedikált kötetek nagyon ritkán bukkannak fel, jelen példány azonban nemcsak a ritkák egyike, hanem egyenesen unikális. Dedikáció nélkül sem lenne hétköznapi darab, hiszen a címlap tetejére a kiadó azt jegyezte föl, hogy a regény második kiadásából ez:

 "Az első példány! Singer és Wolfner / 917. VII / 17"

 Így mint „első példányt”, nyilvánvalóan Gárdonyi kapta, az ő tulajdona volt. Igaz, hogy csak rövid ideig, mert nem sokkal később dedikálta egy „kedves barátjának”.

A címzett kevésbé ismert, leginkább talán csak a felvidéki magyar irodalom kutatói ismerik a nevét. Érdemes tehát kicsit bővebben szólni róla, már csak azért is, mert nemcsak azért volt annyira fontos, hogy Gárdonyi dedikált neki, hanem könyvének „első példányát” adta.

Dobai János (Szeged, 1888. ápr. 13. – Budapest, 1954): tanár, szerkesztő, irodalomszervező. 1911-ben végzett a budapesti tudományegyetemen, magyar, latin és filozófia szakos középiskolai tanárként kapott oklevelet. Bölcsészdoktori értekezését filozófiából írta (Seneca jog- és állambölcselete. Bp., 1911). 1912-től nyugdíjaztatásáig tanárként dolgozott. Az 1912/13-as tanévben még Budapesten, a Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziumában tanított; közben, 1913 márciusában a Budapesti Philologiai Társaság tagjául választotta. A tanév végén áthelyezték, és 1913-tól a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium oktatója lett, de szintén csak egy évig, mert egy újabb áthelyezéssel Aradra került, az Aradi Királyi Főgimnáziumba. Itt négy évig tanított, majd az 1917/18-as tanévre az Újpesti Állami Főgimnáziumhoz nevezték ki, viszont valami (egyelőre még nem ismert) ok miatt mégsem itt, hanem újra Pozsonyban kezdett tanítani, egykori munkahelyén. Egy évtizedig dolgozott és élt a felvidéki városban, majd 1927-ben Budapestre költözött, és a II. kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Főgimnázium és Ferencz József Nevelő Intézetben vállalt állást. Magyar, latin, filozófia és történelem voltak a tanított tantárgyai. 1943 áprilisától a tanév végéig, majd a következő teljes tanévben betegszabadságon volt; 1944-ben maga kérte nyugdíjaztatását. – Tanári működése mellett tagja volt a pozsonyi Toldy Körnek (főtitkári tisztségben) és az Országos Gárdonyi Irodalmi Társaságnak. Rövid életrajzi szócikke kisebb hiányosságokkal és pontatlanságokkal megtalálható A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában (2004).

Irodalmi munkásságának főműve a Pozsonyban megjelent Új Auróra évkönyvek szerkesztése volt. 1922 és 1927 között hat antológiát állított össze a Felvidék irodalmából, amikor is távoznia kellett. „Ez a szerkesztőváltozás kisebbségi magyar tragédiát takar, és ezért nem lehet közömbösen elsiklanunk felette. Dobai János kilenc küzdelmes éven át fáradozott, hogy eleven életet vigyen a tespedő felvidéki magyar kultúréletbe, hogy egybegyűjtse a magyar nemzeti szellem kultúrmunkásait. Most végre – úgy látszik – sikerült elnémítani, de önfeláldozó munkássága nem volt hiábavaló” – írták róla egy fővárosi lapszemlében. (f.: Új Auróra. Napkelet, 1927. márc. 1. 266–267.)

A fellelt források szerint Dobai kétszer írt Gárdonyiról, de egyszer sem az író életében. Először nem sokkal Gárdonyi halála után (Gárdonyi Géza. In: Új Auróra. Irodalmi almanach. Pozsony, 1923.), majd éppen egy évtizeddel később, az író halálának tízéves fordulójára, Gárdonyi budapesti szobrának felavatása alkalmából (Gárdonyi Géza író művészete. In: A bpesti II. ker. kir. egyetemi kath. reálgimn. értesítője, Bp., 1933). Ez utóbbi írói jellemzés többször hivatkozott tétel a szakirodalomban.

Jelen példány előkerüléséig nem sikerült kapcsolatot találni Gárdonyi és Dobai között. Gárdonyi huszonöt évvel volt idősebb, egy teljesen másik generációhoz tartozott, és bár két „közös” városuk is volt (Gárdonyi 1890–91-ben Szegeden újságíróskodott, majd innen éppen Aradra szegődött), nem valószínű, hogy találkozott a kétéves Dobai Jancsikával. (De még a szüleivel sem: Dobai törvénytelen gyermekként született, édesanyja dorozsmai hajadon volt.)

Kérdés, hogy akkor miért adta mégis Dobainak mint „kedves barátjának” a könyve első példányát?

A magyarázat szó szerint a könyv lapjai között lapult, egy lapkivágat formájában. A megsárgult és töredező (háborús) papír az Aradi Közlöny egy 1917. augusztusi számának tárcája, mégpedig „Dobai János dr.” Gárdonyi Géza című írása. Nyilvánvalóan maga Dobai tette el, mégpedig éppen ebben a kötetbe, hogy megőrizze. Az irodalomtörténet-írás számára eddig ismeretlen cikk ugyanis abból az alkalomból született, hogy Aradon szárnyra kapott a hír, hogy a helyi „megüresedett kultúrigazgatói állásra jelenleg a legkomolyabb jelölt a magyar irodalom illusztris képviselője: Gárdonyi Géza”, és hogy Dobai, aki bár nem született aradi, és nem is régóta él a városban, ennek mennyire örülne, és milyen jól járna a város. Cikkében vallomással is él: „Gárdonyi Gézát személyesen ugyan nem ismerem, de ismerem lelkét írásaiból, mint amelyek igazgyöngyei, kikristályosodásai az ő finom, érzékeny, igaz magyar lelkének.” (Dobai János: Gárdonyi Géza. Aradi Közlöny, 1917. aug.)

Gárdonyi és Dobai tehát nem ismerték egymást, viszont Gárdonyi olvasta a Dobai által írt cikket, és frissen megjelent könyvének megküldésével köszönte meg a jó szókat. Nem is akárhogy: az első példányt adta az ismeretlen cikkírónak.