Előszó
ELISMERÉSSEL adózunk mindnyájan e vállalkozásnak, mely a papi lelkiség ápolását tűzte célul maga elé. Az értékek általános pusztulása idején nincs ennél nagyobb szükséglet, jelentősebb ügy, időszerűbb kérdés.
Minthogy nem szánt sem az Egyházi Lapok, sem az Evangélium mezsgyéjébe, hanem szorosan a papi lelkiséget építi, fejleszti, így hézagpótló, igen üdvös feladatot vállalt magára.
Az idők oly súlyosak, hogy csak az igazán Jézus Szíve szerinti papság birkózhatik meg vele sikeresen. A tömegek világszemlélete félelmetesen besötétedett, az „inimicus homo" konkolyvetése előtt nincs akadály. A gyűlölet és kegyetlenség, a szenvedés és halál, az ideálnélküliség és az anyagiak hajszája oly szertelen, mintha Európa haláltáncot járna. A kislelkűek már-már azt vélik, hogy a Lélek nem lebeg többé a káosz felett. Elűzték őt a legújabb kor gépszörnyetegei.
Csak a „homo Dei" látja, hogy ma is az történik, ami annakelőtte: Isten malmai lassan őrölnek. Ami ma pusztul, talán pusztulásra érett. Egy azonban minden körülmények között megmarad, ez pedig: Krisztus indulata, hogy életünk legyen és bőségesen legyen.
Ez a hatalmas építő és teremtő indulat a papok lelkéből adja fényjeleit. Európa ugyan romokban hever, a romok közül azonban mint őrtornyok merednek fel a papok és a háborútól sem akadályoztatva feszítik ki a kereszténység huzalait.
De úgy van-e valóban, ahogy kellene? Ügy áll-e Krisztus papja a szomorú mában, hogy fejét Krisztus fényességébe emeli? Modern-e eszközeiben, de változatlan az alapindulatban, a világ üdvözítésének szenvedélyes kívánásában?
Ezt az emésztő tüzet rakta Krisztus a papok lelkébe s azt akarja, hogy belőlük lángoljon magasra. Minő nagyszerű a pap küldetése! De minő rejtélyes is! Miért is bízta Krisztus megváltó tüzének sorsát emberekre? Miért van az, hogy buzgóságunkon vagy hanyagságunkon, erőnkön vagy erőtlenségünkön múlik századokra kifolyólag a krisztusi ügy diadala vagy szégyenteljes összezsugorodása? Hajlandók vagyunk a franciával felsóhajtani: Ó, szegény Krisztus, aki az emberekre szorultál!
A tapasztalat mintha azt mutatná, hogy baj van a papi lelkiséggel. Ha ma válságról beszélünk, akkor a válság legnagyobbika az, hogy a papi lelkiség minimumra szállott alá, éppen akkor, amikor a rendkívüli viszonyok rendkívüli papi szellemet igényelnek. A ma pogányai, bolsevistái gyakran megszégyenítik fanatizmusukkal Krisztus apostolait.
Munusukat onusnak tekintik; úgy róják, mint robotot; pedig a nép a szentek sodró istenszolgálatát várja tőlük.
A rádió csodaszerszáma világrészek, országok, hatalmas egyéniségek vitáját szórja szét az éterben. Csak az ő szavuk erőtlen, nem jut el a szívek közepébe, nem támaszt tisztító vihart, mert nem szívük hevülete termelte ki azt.
Vissza 
