Wass Albert: Farkasverem (aláírt példány)

Előszó

Részlet: Az úton egy parasztember ballag Halasd felé, görnyedten, mezítláb, vállán átvetett csizmákkal, énekelve. A szlávos melódia lomhán nyúlik el a tó felett, át a tulsó dombokig, körülnyújtózza őket álmosan és szürkén, mint nagy, lusta polip és vékonyodó karjai belevesznek a csudákfalvi rétek közé. - Aj, lalala, haj lalala... aj lalala, haj lalala... Az országút fehér szalagján, amíg szem ellát, nem mozdul egyéb. A tó tulsó oldalán valaki marhákat hajt lefelé a Csóvás felől, néha nagyot cserdít az ostorral és a hang élesen csapódik a síma víztükörre, mint a belehajított kődarab. A szeptembervégi este bronzbarna testével ráhajol a dombokra, elterül a szürkére kopott legelőkön, sárga tarlók közé ékelt szántások fekete kockáin, puhán, asszonyosan símul hozzájuk és barnára sült meztelen lábait belógatja a tóba. Valahol fent, a szöllőkön túl egy kopó hajt, nyafogó, vékony hangon, néha abbahagyja, aztán elkezdi megint... A hosszú ember ott áll a nádas szélén, egy öreg korhadt fűzfának támasztja a hátát és néz. Az országútat nézi, a fehér, üres és lusta országútat, a ballagó embert és az eget a feje fölött, a gyöngyszürke, unottarcú eget, amely se nem kék, se nem fekete, se nem piros, se nem sárga, nincs se messze, se közel, se nem szép, se nem csunya, se nem jókedvű, se nem haragos: csak szürke. Szürke és álmos. Régóta áll ott és nézi a lemenő napot, amint pirosra gyúlva búcsúzik a keleti domboktól, hallgatja a nádas zizegését, mely a szellővel beszélget ilyenkor, valami titokzatos nyelven. Szeme végigszalad az unatkozó országúton, s szalad rajta, átal dombokon és falvakon, be a város aszfaltjáig szalad. Nézi a ballagó mezítlábas embert, de sétáló nőket lát a korzón és hallja a kávéházból kiszűrődő zenét, pedig csak a tücskök muzsikálnak fent a tarlók között, valami örökegyforma, bús mezőségi szimfóniát. Vissza