Julien, Josic: Elég volt! (dedikált példány)

Előszó

Részlet: Igaza lett V. V. ezredesnek, a tűzszüneti egyezmény aláírása és Horvátország önálló, szuverén államként való elismerése még nem jelentette azt, hogy a háborúnak vége. Ennek ellenére a civilek - főleg azok, akiknek nem volt bőséges anyagi tartalékuk, hogy külföldre vagy a tengerpartra meneküljenek, és kivárják, míg teljesen elcsendesedik a háború zaja - elkezdtek visszaszállingózni az ostromlott városokba, falvakba. Ennek következtében egy-egy váratlan tüzérségi támadás idején az izzó repeszek tovább szedték áldozataikat, immár a polgári személyek közül is. 1992. május-június folyamán megérkezett a külföldi katonákból összeállított békefenntartó erő, az UNPROFOR. Mivel jövetelüket az ellenség jó előre tudta, egy katonai gyakorlatnak álcázott manőverrel átcsoportosították fegyverzetüket. Egy részét a Horvátországban élő szerb felkelőknek adták, miután megfelelő kiképzésben részesítették őket, a többit pedig már akkor forrongó Bosznia-Hercegovinába szállították az ottani szerb lakosság felfegyverzésére. Vissza

Fülszöveg

Miért van szükség katonákra és mi az ő feladatuk?
Teszik fel gyakran a kérdést.
Mit gondol a kedves olvasó?
Milyen érzés parancsnokként harcba vezetni katonáit? Felelni több tíz, ezer ember, vagy egy egész ország népéért? Kérem, ezt ne válaszolják: "Ha katonák nem volnának, háborúk sem lennének!"
Ez utópia!
Ugyanis mindig is voltak és lesznek betegesen karrierista politikusok és hadvezérek, akik nemzeti, politikai, anyagi vagy vallási okok leple alatt háborút indítanak!
Ellenük, pedig szükség van katonákra, hogy harcoljanak és megvédjék hazájukat, népüket, szövetségeseiket.
A katonáknak azért kell harcolniuk - bármilyen furcsán hangzik is: HOGY NE LEGYEN HÁBORÚ!!!

A harmadik kődarab telibe találta a fészket. Az kifordult és láttam, ahogy a két hófehér tojás aláhullik. Mint egy lassított filmen úgy estek, majd nekiütődtek a fűzfa goromba törzsű kérgének... kettétörtek. Kisgerlék voltak benne.
Pár nappal kikelés előtt.
Elébem hullottak a harsogó zöld fűre...
Megdöbbenve néztem őket, ahogy nyakukat nyújtogatják és tehetetlenül vonaglanak.
Egyikőjük köldökzsinórján a tojás sárgájának egy darabja rajta volt még. Álltam és patakokban folytak könnyeim...
Lassan távolodott a kép... ott térdeltem majd harmincöt évvel később, a havas úton, a messze távolban. Körülöttem halottak és sebesültek...
Ez vagyok én!
Nem tanultam a nyolcéves gyerektől... Éreztem az arcomon a patakokban végig folyó könnyeim keserű ízét...
Ez volt életem legutolsó és legkegyetlenebb harca, amit ugyan megnyertünk, de én vesztettem.
ELÉG VOLT!!! Vissza