Márton Ferenc: A Székelység 1932. november (dedikált példány)

Előszó

Székely Testvéreink, Atyánkfiai! Mi, írók, művészek, az élet legszámkivetettebbjei, megpróbáltatásainkon keresztül fokozottabb mértékben érezzük szétszórtságunkat, elhagyatottságunkat, mint bárki más. De a székelybe született életrevalóságon, önzetlen faj szereteten, tapasztalatainkon - s szabadjon mondanunk: - tehetségünkön keresztül, - erkölcsi obligát is érzünk szorosan vett fajtestvéreinkkel szemben, hogy ennek a legkiválóbb fajtának, most, a legeslegmostohább körülmények között, adottságunkhoz mérten segítségére legyünk. Láttuk s látjuk azt, hogy ez a maroknyi, ez a hihetetlenül szivós, szorgalmas, férfias, viharbiró katonafajta, itt Magyarországon, saját hazájában, mégis üldözötten, a külszin dacára is elhagyatottan, szervezetlenül mint verődik apró csoportokba, egyesületekbe, szinte tehetetlenül, egymástól elszigetelten. Elhagyatva, elszigetelve, mi, székelyek, kikben az évezredes küzdelmek a legeslegjobban kifejlesztették a faji öntudatot, az egymás iránti szeretetet, a bajtársiasságot. S nincs egy összekötő kapocs, egy lehetőség, melyen keresztül közvetlenül hallhatnók egymás jaját-baját, örömét s amelyén keresztül egyek maradhatunk a jövőnkért folytatott közös küzdelemben! Ez a közös jövőért való aggodalom adja kezünkbe a tollat. Ezért indítjuk meg a „Székelységet" ezt a kis lapot, egyelőre havonta, most - legnehezebb időkben - hogy, ugy, ahogy vagyunk, s ugy, ahogy tudjuk - akárki mit mondjon s akármilyen fölényesen mosolyogjon is - megteremtsük a lehetőséget arra, hogy mi, közös sorsuak, szivós magyar fajták, székely testvérek minden társadalmi és felekezeti különbség nélkül végre megtaláljuk egymást. Hogy segíthessünk, bátoríthassuk, taníthassuk egymást a jövőért és szeretett Erdélyünk visszaszerzéséért folytatott nehéz küzdelmünkben. Hallanunk kell egymás hangját, s látnunk kell, tudnunk kell, s bátorítanunk kell egymást a jövőnkért! Vissza