Ungvári Tamás: Lezáratlan nyomozás (Bonta Jánosnak és feleségének dedikált példány)

Fülszöveg

A könyvem elé
Ha valakit az ismeretlen felfedezése hajt, önéletrajzot ír. Micsoda átláthatatlan sötét erdő, úgy hívják, személyiség. Akit a legkevésbé ismerek, holott együtt élek vele réges-rég: önmagam. Ezt a valakit először eltakarta a feladat, tudni, művelődni, továbbadni az olvasói élményt, megküzdeni egy idegen szöveg magyarításával. Aztán többször újjászülettem életem során, egy friss szerelem vagy egy-egy esztendőkig tartó külföldi utazás és tartózkodás alkalmából.
Gyermekkoromban a vészidőkben meggyilkolt magyar költő sorai lüktettek bennem, a Thomas Mannt fordító Sárközi Györgyé: "Néha úgy előre nyargal az élet, / Hogy tétova talyigán el nem éred, / Kergetned kell váltott lovakkal, / Haragba jutnod önmagaddal." Micsoda alak az olyan, aki nem önmagára haragszik első renden, mielőtt másokra támad? Rövidre fogva - az én életrajzom története elsősorban a munkámé, a könyveimé, a fordításaimé. Valamennyi egy-egy kaland és felfedezés emléke: az angol klasszikusok, a poétika története, a saját munkáim vagy idegen szerzők világának meghódítása Az ügynök halálától A miniszter félrelép komédiájáig.
Az önéletrajz azzal a személlyel vívott meg, aki mindezt úgy hozta létre, hogy két világégés tanúja volt, szerelmes, csalódott, majd felfedezte magának az állandóság varázsát. A Lezáratlan nyomozás persze mégsem tanulmány önmagamról, messze van a rejtett öndicsérettől vagy éppen a mellverdeső gyónástól.
Az ember a saját önéletrajzának foglya, a sztorija az önmaga elöli meneküléseké, megrendüléseké, újrafelfedezéseké. Sztori, a sarokban én, miközben megy a mozi, a második világháború, fasizmus, kommunizmus, ezerkilencszázötvenhat, a fal leomlása, Cambridge, Amerika. Egy életen át haragban voltam önmagammal. Most elmesélem kibékülésünk történetét. Vissza