József Attila: Medvetánc (Rapaport Samu doktornak és Étsy Emíliának dedikált és aláírt számozott példány.) (A kötetről igazságügyi írásszakértői vélemény készült, a satírozott rész felfejtésével.) (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható!)

Szerző által dedikált példány. Első kiadás. József Attila: Medvetánc

Habent sua fata libelli – szokás a csonkított Terentianus-idézetet mondani arra, amikor arról beszélünk, hogy minden könyvnek megvan a maga sorsa. Egy ilyen történet lehet egyenes vonalvezetésű (az örökösöknél megmaradt a kötet), de lehet kanyarokkal teli (több tulajdonosváltás után előkerült), sőt szövevényes is (ez utóbbira volt példa az átfestett ajánlás egyik korábbi árverésünkön). És persze ezernyi féle még: minden könyvnek a magáé.

Sajátos történetváltozat az, amikor egy könyv „lappang” valahol, azaz van rá adat, hogy egykor bizonyosan létezett, de mára nyoma veszett, a kutatók nem tudják, hol van. Meg is semmisülhetett, vagy – és ez az optimistább forgatókönyv –, helyet adva a lehetőségnek, hogy egyszer még előkerülhet, lappangónak tituláltatik.

József Attila esetében is több ilyen darabról tudunk. Ezek közül pedig az egyik éppen a Rapaport Samunak dedikált Medvetánc-példány. Bizonyosan tudjuk, hogy létezett, és József Attila elvitte a címzettnek, azonban „e példány nem maradt fönn, vagy lappang, de hogy volt, nemcsak Rapaport emlékezése […] tanúsítja, hanem a költő egy listája is, amelyen a tiszteletpéldányokat osztotta szét” (Lengyel András: József Attila első analitikusa. A pszichoanalitikus Rapaport Samuról. In: Uő.: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp., 1996. Tekintet. 55–96.).

A most előkerült példány sorsa nagyon sajátságos. A latin költőtől a mondat elejét („pro captu lectoris”) tüntették el, (amely az olvasótól és az olvasásától teszi függővé a könyv történetét), a szóban forgó dedikációból pedig a címzett vagy címzettek nevét.

A Medvetánc kolofonja adja a megjelenés könyvészeti adatait: „Készült a Révai Irodalmi Intézet RT. kiadásában és nyomdájában Budapesten, 1934 karácsonyára, a rendes kiadáson kívül száz, kézzel számozott példányban.”

Jelen példány ez utóbbiak közé tartozó bibliofil változat, József Attila kék tintaírású aláírásával és autográf számozásával: az így készült száz darabból ez a 42. számú. A „hivatalos” aláírás alatt azonban József Attila külön, ugyanazzal a tollal és tintával névre szólóan, „régi barátsággal” dedikálta is a kötetet. De hogy kinek, elsőre nem tudható, ugyanis valaki egy ugyancsak kék színezékű tintával író eszközzel, fűrészfogszerűen sűrű szárú firkálással gondosan lesatírozta a „címzést”.

Az ajánlásból ennyi olvasható:

[………….] / [………………..….] / régi barátsággal. / Bp. 1934. dec. / J. A.

Az igazságügy írásszakértői vizsgálat azonban „közvetlen megfigyeléssel, […] digitális mikroszkóppal, számítógépes képfeldolgozó programmal, fehér és UV fényben, elkülönítő-elemző módszer alkalmazásával” láthatóvá tette a törölt részt is, és a dedikáció így rekonstruált teljes szövege ez:

Rapaport Samu / doktornak és Etsy Emiliának / régi barátsággal. / Bp. 1934. dec. / J. A.

            A számozás, aláírás és dedikáció mellett, a Medvetánc több ismert példányához hasonlóan, a költő saját kezűleg kijavította a 65. oldalon található Háló című vers 3. sorában hibásan szedett szót: a „halász bástyám” kifejezésből áthúzással „kivette” a szedő által akaratlanul is fölöslegesen kiszedett s betűt, s lett így a versben – legalább utólag – a szerzői szándék szerinti „halász bátyám” szókapcsolat.

Rapaport Samu (1888–1970) és felesége, Étsy Emília (1884–1948) személye nem ismeretlen a magyar művelődéstörténetben, a József Attila-életrajzban pedig a „doktornak” kiemelt szerepe van: ő volt József Attila első analitikusa.

Étsy Emília 1918 őszétől a szegedi színház társulatának tagja volt, Rapaport miatta költözött Szegedre; esküvőjük 1921. február 3-án volt. Étsy Emíliába korábban viszont szerelmes volt Juhász Gyula is, de ez a rajongás később barátsággá alakult át. Azaz a kapcsolat megmaradt, és így, amikor József Attila Szegedre (illetve Makóra) került, Juhász közvetítésével már megismerhette egymást a költő és későbbi orvosa. (Fotóval adatolt, hogy 1923 májusában egy társaságban vannak – azaz legkésőbb ekkor már találkoztak.) Rapaport ekkor azonban még nem analitikus volt, Juhász Gyulát is belgyógyászként kezelte 1926-ban. 1929-ben viszont már analitikusként volt orvosa a szegedi költőnek – s lett pár évvel később József Attiláé is.

Szántó Judit visszaemlékezése szerint a költő és az analitikus 1931 őszén ismerkedtek össze igazán, már Budapesten, egy villamoson. A „hogy van, mi újság után Attila soványságát hozta fel R., Attila említette, hogy sokáig gyomorbeteg volt és passzírozott dolgokat evett […]. R. egy könyvet írt akkor az ideges gyomortünetekről és kérte Attilát, látogassa őt meg, szeretne vele beszélni. Akkor még Attila […] analyzis ellenes volt. […] De dr. R. S.-t mikor felkereste és barátságos beszélgetés közben megkérte R., hogy az ő stylusa nem egészen hibátlan, [ezért készülő könyvét] dolgozza és nézze át Attila. S amíg Attila a könyvet stylizálta, gyomrában csupa rendezetlen zavarokról panaszkodott, minden ideges tünetet magáénak vállalt, és amikor a könyvet befejezte, arra kérte R.-t, hogy vegye őt analyzisbe. A könyvért 250 pengőt kapott volna Attila, ezt leanalyzálták.” (Szántó Juditot [1986. 29–30.] idézi LA.) Rapaport könyve (Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyítása) 1931. október elején jelent meg. (Jelek vannak rá, hogy később talán Rapaport másik könyvét is stilizálta a költő, de ezeket a jeleket többen többféleképpen értelmezik.)

József Attila azonban nemcsak „páciens” volt és néger „munkatárs”, hanem szinte családtag is. „Miután a kezelési órának vége volt, J. A. általában bement R. S. családjához, és ott ült ebédutánig. Lassan kezdtek az órák elmaradozni; de beült korán a lakásba, ha a felesége [ti. Étsy Emília] nem ért rá, egyedül ült és elbeszélgetett délutánig. [...] Ha egy-egy versével meg volt elégedve, reggel hét órakor már becsengetett avval, hogy egész éjjel írta, s eljött, hogy felolvassa.” Rapaportot pedig „lassan apává nevezte ki, hogy legyen hova hazajárni, korán reggel vagy késő este betoppanni. Ilyenkor egyedül olvasott, nem zavart senkit, s minden dolgát, anyagi ügyeit is megbeszélte R. S.-sel, csak azután csinálta meg.” (Idézi: LA).

Ez az állapot azonban 1933 végén vagy 1934 elején megszakad, majd valamikor, az év tavaszán-nyarán újabb jelentős fordulat következett be: „a [hódmező]vásárhelyi elszigeteltségben, rendezetlen lelki élete terheivel küszködő költő újra Rapaport segítségéért folyamodott”, és az analízis „meglehetősen sajátos formában”, távanalízisként, az ún. Rapaport-levelekben bontakozott ki, 1934. április-májusban.

Ezt követően azonban József Attilának új analitikusa lett, Gyömrői Edit. Kapcsolata viszont megmaradt Rapaporttal, leveleztek és bizonyára találkoztak is; ennek a folyamatnak az egyik dokumentuma a Medvetánc most előkerült példánya.

*

A Medvetánc József Attila egyik legjelentősebb kötete, benne maga válogatta össze korábbi költői termésének javát, így létrehozva a saját munkásságát reprezentáló válogatást. A költő szigorú szerkesztői szemmel nézte át és rostálta meg életművét. Ahogy írta erről a kötet 6. oldalán: „Ez a kötet 1922–1934 esztendőkben írt verseim válogatott gyűjteménye; elkallódott füzetekben javarészt már megjelentek. A régi szövegen itt-ott változtattam, kimondott gondolatuk és képzeletük így találóbb forma érzéseimhez. Az első versek kora ifjúságom kísérletei.” Ezek mellett néhány újabb vers került bele a kötetbe.

A Medvetánc – saját állításával ellentétben – nem 1934 karácsonyára jelent meg, hanem már a hónap elején, első dedikált példányai december 2-i keltezésűek. Többféle típust el lehet különíteni a kézjeggyel ellátott darabok között. Ismerünk számozás nélküli aláírt példányt, számozás nélküli dedikált példányt, számozott és aláírt példányt, számozott és dedikált példányt, illetve ismerünk pár olyan példányt is, ahol a költő egy személyre szóló dedikációval látta el a korábban már (számozott és) aláírt kötetet. Ennek speciális (és így ritkább) alcsoportját alkotják azok az ajánlások, melyeket a költő „csak” monogramjával írt alá – a teljes alakú névaláírás alatt. Ilyet kapott pl. Neubauer Margit december 2-án (26. sz., PIM J. A. 918.) és két nappal később Mónus Illés is (Közp 147/42.).

És bár költő és első analitikusának kapcsolata 1934 végére veszített intenzitásából, s talán kisebb időszakokra meg is szakadt, a címzett fontosságát jól mutatja, hogy Rapaport vélhetően szintén az elsők között (de bizonyosan még a megjelenés hónapjában) kapott József Attilától példányt, ráadásul a ritkább, bibliofil változatból.

Itt kell szólni a dedikáció sérüléséről. Annál is inkább, mert ezt a könyvészeti állapot változást jelen esetben árnyalja az, hogy tudjuk, hogy ki volt az, aki ilyen barbár, de nagyon aprólékos és gondos munkával részben olvashatatlanná tette a költő dedikációját. És aki csak a címzettek nevét távolította el, mert azt akarta eltitkolni. Erre pedig jó oka volt magának a címzettnek.

Rapaport Samu a költőnek hozzá írott analitikus leveleit (az ún. Rapaport-leveleket) bizalmas jóbarátjára, Magyar Lászlóra (1900–1971) bízta, tőle kerültek később közgyűjteménybe. Magyar László nevelt lányának, Lövész Tibornénak egyik visszaemlékezéséből lehet tudni, hogy „az idős Rapaport – gyermektelen lévén – dolgait részben elajándékozta […], részben – egészségügyi sétái alkalmával – szándékosan elhagyogatta. (Ez utóbbira jellemző példa, hogy egyszer egy ligeti padon szándékosan »ottfelejtett« könyvcsomagját egy segítőkész, jóindulatú fiatalember utána vitte, meghiúsítva ezzel akcióját.)” (Lengyel András: A pszichoanalízis mint „az Ödipusz vallás theológiája”. Az úgynevezett Rapaport-levelek egyik értekező betétjéről. Thalassa, 2003. 2–3. sz. 37–48.) Azaz a fontosnak ítélt analitikus-leveleket megőrizte, ami viszont nem ment át ezen a rostán, szétszórta. (Ez magyarázza a könyvtest állapotát is.) Azaz, és ez fontos: nem megsemmisítette őket, hanem lehetőséget adott a könyveknek, hogy folytassák sorsukat, és esetleg új tulajdonos olvassa majd őket. Ebben az áthagyományozó aktusban Rapaport szempontjából nem a címzettek személye volt fontos, hanem a versek.