Márton László: Tudatalatti megálló (Nemes Nagy Ágnesnek dedikált példány)

Előszó

Nos, ha megkérdenék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet, anélkül hogy meseszerű volna, minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni. Miért hozakodom elő holmi koholmánnyal épp most, amikor a maguk kendőzetlenségében egyre hangosabban követelnek szót a hétköznapok? Márpedig van-e most, ezekben az igazságot szomjazó, zaklatott, sőt kissé kaotikus hónapokban, van-e most kézzelfoghatóbb írói követelmény, mint az időszerűség parancsa? Aki pedig megpróbál ez alól kibújni, nem vádolható-e, méghozzá jogosan, hogy eltereli a figyelmet egyrészt a társadalmi kibontakozásról, másrészt a fenyegető veszedelmekről és az elharapódzó nyomorúságról, egyáltalán arról, amit köznapi valóságnak szokás nevezni? Vissza

Fülszöveg

A fantasztikus elbeszélés hőse élet és halál mezsgyéjén áll: elgázolta egy teherautó, s pillanatokon belül meg fog halni. Ő azonban ezt a néhány pillanatot viszontagságok és kalandok soraként éli át, ismeretlen helyen, föld alatti városban találja magát, ahonnét megpróbál visszatérni - nem is emlékszik már, hová. És ahelyett, hogy kiszabadulna, mind mélyebb és mélyebb rétegeibe jut a különös figuráktól hemzsegő, baljós metropolisznak. Azt hihetnőnk, hogy valamilyen történelem utáni pokoljárásnak vagyunk tanúi: sorsdöntő küzdelem folyik Prodicus és a zsarnoki, ugyanakkor esendő Hudingulf között. Prodicustól remélhető a bölcsesség és az útmutatás, ám Hudingulf kezében van a hatalom, és a végzet, neki kell diadalmaskodnia, ezzel azonban önmagát is arra ítéli, hogy feloldódjék hőse, D. J. megtudja, hogy Prodicustól kell útmutatást kérnie, a bölcset koholt vádak alapján perbe fogják, s D. J. már a kivégzésről is lekésik.
Csakhogy a felejtés fülledt és homályos labirintusában váratlanul mégiscsak felbukkannak az emlékezés törmelékei. A történelemtől megfosztott világtérben vagy még (vagy már) nem létező Legújabb Kor emléknyomai (vagy jósjelei?) válnak láthatóvá. Így arra, ami a sorsok esetlenségének, sőt hiányának látszott, végül rávetül a tragédia fénye.
A lélek nem kényszeríthető visszafordulásra, továbbindul, a test ottmarad a kerék alatt, és lehetséges, hogy a tudatalatti megálló csupán az eszmélet egyik tévedése volt. Éppen a tévedés miatt nevezhette fantasztikusnak ezt az elbeszélést a szerző: korszakunkban a fantázia leginkább a tévedéseket népesíti be. Vissza