Örkény István: "Rózsakiállítás" (dedikált példány)

Előszó

Részlet a kötetből: Igen Tisztelt Miniszter úr! Elnézését kérem, hogy egy ilyen jelentéktelennek látszó ügyben fordulok egy felelős, vezető államférfihoz, de már három éve dolgozom a televízióban mint rendező asszisztens, és még egyetlen komoly föladatot sem kaptam, ha pedig én javaslok valamit, azt elvetik. Így például "Meghalunk" című dokumentumfilmem leforgatását sem engedélyezték. Őszerintük a halál nem téma, mert mindenki fél tőle; énszerintem viszont épp azért félünk tőle, mert sohasem beszélünk róla, tehát nem ismerjük. Amióta megcsappant a hívők száma, és elveszítettük a túlvilági lét vigaszát, tehetetlenül és tájékozatlanul gondolunk arra, amit nem védhetünk ki, mint valami iszonyatos borzalomra. Mire jó ez a hallgatás? Haszna semmi, kára annál nagyobb. A régmúltban ez másképpen volt. nemcsak, mert mindenki reménykedhetett a föltámadásban, hanem azért is, mert az emberek jó része otthonában halt meg, hozzátartozói és barátai körében. Manapság azonban ez az aktus majdnem mindig kórházak falai közt zajlik le, legföljebb egy vadidegen orvos vagy ápolónő áll mellettünk elmúlásunk órájában. Ez ugyan objektíve (a beteg érdekét nézve) hasznosabb, de szubjektíve (a haldokló szempontjából) még elijesztőbb. Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője. Vissza

Fülszöveg

Az író vallomása:
Ma már mindannyian tudjuk - ha a magunk ámítására le nem tagadjuk -, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás. Tudni véltük azt is, hogy minden pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe vezet át. Kegyelettel idéztük az eltávozottak utolsó szavait, hisz akkor már nem lehet, mert nem is érdemes hazudni. A halál közelsége - ezt hisszük és valljuk évezredek óta - kiszólít ugyan a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól.
Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: az agóniánk.
Ezt a szerepet, három ember búcsúfelléptét próbáltam megírni. Egyszerű, ismerős alakokét, amilyenek százával járkálnak körülöttünk. Nem történik velük se más, mint mindannyiunkkal, ha majd üt az óránk, de ami történik, ővelük másképpen történik; erről a másról szól e kisregény. Vissza