Nagy Iván: Nagy-Kelet-Ázsia (Tiltólistás kötet) (Borítóterv és rajz: Haranghy Jenő)

Előszó

A nemzetnevelésről vagy jellemnevelésről beszélni sem lehet úgy, hogy ne szálljon el az ember gondolata Japán felé. Írók és pedagógusok, államférfiak és hadvezérek gondolnak vágyva Nippon hagyományaira, amelyek oly acélossá és férfiassá edzik a japán embert s nem engedik meg, hogy az új nemzedék mögötte maradjon a múlt hőseinek. Nipponban a műveltség nemhogy koptatná az ember ellenállóképességét, hanem inkább fokozza, mert a művelődés középpontjában a jellemnevelés áll s minden új ismeret az ősi világnézet szolgálatába igazodik. Nekünk, magyaroknak fokozott mértékben rokonszenves ez a nevelés. Igaz: nálunk az egyéniség áll előtérben a maga gazdag színeivel, s ez csak akkor illeszkedik engedelmesen a közösség arcvonalába, amikor a haza komoly veszélyben forog. De hát Japánban nem így van-e ez? Ha a dolgok mélyére nézünk, el kell ismernünk - s örömmel ismerjük el -, hogy a japáni fegyelmezett áldozatkészsége, vallásos ihletű halálraszántsága nemcsak a köznek megnyugvás, de a hősi egyéniség legmagasabb, tragikus kivirágzása is. Nem gépies ez a nemzetszolgálat, - mint sok felületes szemlélő hiszi, - hanem éppen nagyon is öntudatos: a halállal szembenállva az egyéniség a tudat legmélyéről hoz magának erőt s élete szép kiteljesedésének mutatja a legfőbb áldozatot. A budiso egy nagyon öntudatos, a tényeket soha el nem ködösítő embercsoport nagyszerű nevelési rendszere, amely a köznek használva, az egyéniségeket is nemesebbre és tudatosabbra hangolja. Ha nem éreznők a testvérnép szívéből felénk áramló meleget, akkor is hálásaknak kellene lennünk ezért a nagy példáért, amely rokon húrokat üt meg Hunyadi, Zrínyi, Rákóczi népében. Reméljük, hogy új erőfeszítéseink az iskolában és az iskolán kívül egyaránt kifejlesztik a busido magyar megfelelőjét, amelynek hagyománygyökereit a magyar lélekben s a magyar multban nem lesz nehéz megkeresni. Vissza