Kahlo, Frida: Napló

Előszó

Szép, szégyentelen: erős
Megrémültem és megszédültem, amikor a kilencvenes évek elején először megláttam Kahlo egyik önarcképét. Húszéves voltam és felkészületlen: nem tudtam, hova helyezzem el magamban ezt az éles és okos, vesébe látó sötét szempárt, ezt a komor arcot. Ráadásul a bajuszka és az összenőtt szemöldök miatt (amiről, ugyebár. Az arany ember óta tudjuk, hogy a boszorkányság jele) nem bírtam eldönteni, hogy gyönyörű-e, vagy inkább ijesztő. Egyszerűen nem volt útmutatóm egy ilyen elemien felforgató portréhoz. Minden határt átlépett, amit addig a világról tanítottak nekem: gyönyörűen öltözött nő, de férfiasan szőrös; nem bájos, hanem öntudatos; nem mosolygós, hanem szigorú; nem tetszeni akar, hanem látszani. Egyszerre volt provokatív és titokzatos: tehát nyugtalanító. Megrázott, hogy nem szégyell semmit, és úgy képes magát megmutatni, hogy mégis csupa rejtély. Nézte magát és ismerte magát, de magán keresztül leginkább az emberre, az emberire figyelt, az életén keresztül a létre. Nem modellt állt, hanem váratlanul megfordította a tekintet irányát, és nem puszta látvány volt már, hanem ő maga nézett ki a keretből. Követő és követelő szemétől sokáig nem tudtam szabadulni. Vissza