Kerényi Károly: Az Énekek Éneke - Canticum Canticorum

Előszó

Az élő latinság utolsó ajándékai közé tartozik az a költészet, amelyet Szent Jeromos bibliafordítása mentett át a Földközi-tenger legkeletibb partjáról Nyugateurópába. A latin nyelv ekkor már - a Kr. utáni IV. században - azt mondhatjuk, megolvadt önhevében. Apuleust vagy Jeromos kortársát, Szent Ágostont olvassa az, aki e hőt közvetlenül akarja érezni. Afrikai latin stílusról volt szokás beszélni egyidőben velük kapcsolatban. Pedig ehhez a tűzhöz nem Afrikának volt különös köze, hanem olyan ős-földközitengeri - és vele ős-emberi - mélységeknek, amelyekbe a latinság mindig könnyebben torkoltatta belé egy-egy túláradásra hajlamos, forrongó, új tehetségének kráterét, mint a görögség. Valahány új kráter, ugyanannyi olvasztótégelye a latin nyelvnek. Így lesz belőle az a híg és átlátszó csupa-zengés, amely minden ízt visszaad, minden színt befogad,minden ritmushoz hozzásimul, minden gondolatot és élményt átbocsát. Ezüstös, kissé tompító, egységesítő és szelidítő fátyolt vet valamennyire, de a fátyol mögött együtt zenélhet a Dél az Északkal, beduin-poézis az augustusi aranykor hangjaival. Ez Jeromos s ez az Egyház latinsága. Az angyalok nyelve, ha az angyali nyelv egyik ismertetője valóban az, amit megéltem egyszer Milanóban a Sant' Ambrogio átriumában. Idegen csicseróne magyarázott idegen társaságnak. Világos és tisztán csengő előadása lebilincselt még mielőtt tudatára ébredhettem volna, hogy ez a nyelv azonkívül, hogy szép és érthető, külön nyelv is - castiliai -, amely tulajdonképpen idegen kellene, hogy legyen minden nem-spanyolnak. Modern író is ábrándozott a jövő olyan nyelvéről, amelyet úgy ért meg minden nép, mint a magáért, vagy helyesebben: észre sem veszi róla, hogy nem a magáé. Nem egyes szavakra, nem csak foszlányokra ismer rá benne, hanem az egészről érzi, hogy a maga teljesebb, mélyet és magasat átfogó egészéhez szól, anya-nyelve, egy közös,minden emberi természet ősforrását jelentő anya értelmében. Ilyen lehetett az Egyház nyelve a román népeknek, ilyen Róma nyelve még később is a nyugati civilizáció emberének, míg az iskolamesterek latinsága minden mélységtől és magasságtól végkép el nem szakadt. Ilyen angyali nyelv az érthetőségnek egy mélyebb síkján az igazán nagy költőknek az a csodálatos nyelventúli nyelve is, amely úgy hat az idegenre, mint saját legbenső gondolatának szava. Ez ragad meg a nagy költemények fordításaiban: nyelv, tulajdonképpen túl minden csicserónei és fordítói feladaton, mert általa sohasem a tolmács, hanem maga az alkotó geniusz szól, nyelv az ember legmélyebb teremtő rétegéből, ahol a középszerű költő már hangtalan, eldobott néma kő, mint akárki. Vissza