Kosztolányi Dezső autográf levele Hartmann János részére (eredeti borítékkal) (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

Amikor Kosztolányi Dezső levelét megírta, már beérkezett költő volt, de éppen egy poétikai váltás határán. A korán levetkezett, csengő-bongó rímelés utáni letisztult nyelvű, de még kötött formában, rímes sorvégekkel írt versei után költői nyelve tovább egyszerűsödött, s többéves lírai csend – ami alatt íróként regényeket publikált – után 1927-ben szabadverseket tartalmazó gyűjteménnyel lépett a nyilvánosság elé: ez volt a Meztelenül.

A kötetről – és Kosztolányi lírai váltásáról – gyakorlatilag minden lapban írtak. Még az ellen-Nyugatként indult, Tormay Cecile nevével fémjelzett Napkeletben is.

Ennek szerkesztője előre értesítette a kritika megjelenéséről Kosztolányit, és verset kért tőle. Ezt a levelet nem ismerjük, de Kosztolányi válasza most előkerült. A jellegzetes zöld tintával, saját levélpapírjára írt levél így szól:

Budapest 1927 I. 9

Igen tisztelt uram,

sietve köszönöm meg kitüntető és nagyon kedves sorait. Különös örömömre szolgál, hogy munkámat jeles barátom, Rédey Tivadar ismerteti. Egy hónap mulva befejezem egy nagyobb költeményemet s azt szives fölszólítására majd a Napkeletnek ajánlom föl.

Igaz híve és tisztelője:

Kosztolányi Dezső

A levél címzettje a szöveg tartalmából is kikövetkeztethető lenne, de a kutatók és gyűjtők szerencséjére fönnmaradt a levél borítékja, rajta Kosztolányi szintén saját kezű címzésével: „Nagyságos / Hartmann János / úrnak / Budapest / VII. Ilka utca 36. I. 4.” A borítékot Kosztolányi, szokása szerint, zöld pecsétviasszal zárta le, melybe saját családi címerüket nyomta.

Hartmann János (1875–1943) irodalomtörténész, tanár, kritikus. Keményfy János néven publikált. A délvidéken született, egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Berlinben végezte, bölcsészdoktori és középiskolai tanári oklevelét Kolozsváron szerezte meg. 1901-től több városban tanított. 1918-tól Budapesten élt, előbb a X., majd a III. kerületben tanított, végül 1923-tól 1939. évi nyugdíjazásáig az V. Kerületi Állami Bolyai János Reáliskola tanára volt. Ugyanekkor, 1923-tól a Napkelet szerkesztőhelyettese, 1937–40 közt szerkesztője. 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. – A 19–20. század fordulójának legjelesebb Petőfi-szakértői közé tartozott, mellette foglalkozott Vajda János és Mikszáth Kálmán munkásságával is. Kritikusként konzervatív szellemiség jellemezte, írásai főleg a Budapesti Szemlében és a Napkeletben jelentek meg. – Megemlíthető, hogy középiskolai tanárként Radnótit 1923-ban tanította a Bolyai Reáliskolában; később ezért (is) a költő adott neki első kötetéből, s a Pogány köszöntőt így dedikálta neki: „Hartmann tanár úrnak / őszinte híve / Radnóti Miklós / Budapest, 1930. március” (Lásd: Bíró-Balogh Tamás: Radnóti Miklós újabb dedikáció és levelei. Szeged, 2020. 18.)

A levélben említett kritika valóban megjelent a Napkelet következő számában, és valóban Rédey Tivadar (1885–1953) kritikus, szerkesztő írta. Ő a budapesti egyetemen együtt tanult Babits Mihállyal (akivel ráadásul gyerekkoruktól barátok voltak), és aki nem sokkal végzése után, 1911-ben gyakornok lett a Magyar Nemzeti Múzeumban. A Napkelet kritikai rovatát vezette, de ekkor éppen a Magyar Könyvszemle szerkesztője is. Rendszeresen publikált a Nyugatban. Az MTA levelező tagja volt, később a haladó szellemű – Radnótit is tagjai között tudó – Vajda János társaság elnöke, stb. – Többször írt Kosztolányi munkáiról.

A Meztelenül kötetről elismerő bírálatot közölt, elhelyezve az újító verseket Kosztolányi életművében: „Csupa szabadverset ad a könyvben, a verstechnika egyik leggazdagabb s legrafináltabb magyar mestere arra a térre lép, melyen líránk mai juniorjai indulni szeretnek: a prózavers területére. Nem divatból teszi, még kevésbé elvfeladásból. Nem tartozik azok közé, kik könyvről-könyvre hangot cserélnek, kínosan illegetvén magukat a »dernier cri« kívánalmaihoz. […] A művészi megnyilatkozásnak most a szabadversben is csak egyik formáját keresi, a lehető legközvetlenebbet, mivel megnyilatkozását szükségszerűbbnek, önkéntelenebbnek sohasem érezte. Könyve nem is válik el erőszakosan idősebb testvéreitől, ha vérségi kapcsolat van közöttük. A szabadvers kereteit éppen azzal »alkotja újjá«, hogy a »régi« Kosztolányi legsajátabb sajátjává teszi.” (Rédey Tivadar: Kosztolányi Dezső új versei. Napkelet, 1928. 2. sz. jan. 15. 141–142.)

És bár Kosztolányi könyveiről – mint látni fogjuk: egy ideig – rendszeresen írtak, és állandó viszonyítási pontként rendszeresen említették, a költőnek mégis ambivalens volt a lappal való kapcsolata. Bár a most előkerült levélben is ígér nekik „egy nagyobb költemény”-t, valójában soha nem közölte egyetlen versét sem a Napkeletben. Sőt, semmilyen saját szerőségű írást. Mindössze egy fordítása jelent meg, az is jóval később, 1935-ben (Victor Hugo: A költő szomorúsága. Napkelet, 1935. dec. 784–787.)

A levélcímzett szerkesztő, Hartmann János szerkesztői működéséről árulkodik az a tudatosság, hogy állandó szerzőkkel bíráltatta Kosztolányi munkáit: a lírai művekről Rédey Tivadar, a prózaiakról Dóczy Jenő, a műfordításokról Tolnai Vilmos írt. Így A bús férfi panaszairól Rédey Tivadar (1924. nov. 1.), az Aranysárkányról Dóczy Jenő (1925. jún. 1.), a Geraldy-fordításáról (Te meg én) Tolnai Vilmos (1925. júl. 1.), az Édes Annáról Dóczy (1927. febr. 1.), a Meztelenül pedig – mint láttuk–- Rédey (1928. jan. 15.). És itt jött egy szakadás a rendszerben: az 1929. szeptember 15-i számban már Németh László írt az Alakok című prózakötetről (azaz, és ez fontos, nem Dóczy), és ugyanebben a számban ugyanő szólt hozzá a lap részéről az Ady-vitához. Kosztolányi híres-„hírhedt” Ady-pamfletje, Az írástudatlanok árulása A Toll című folyóirat 1929. július 14-i számában jelent meg, és rögtön megosztotta a magyar irodalmi közéletet. A Napkelet egyik vezető kritikusa, Kosztolányi addigi híve, Dóczy Jenő egészen konkrétan meggyűlölte Kosztolányit miatta: „Megdöbbenve olvastam e kegyetlen cikket és meggyűlöltem Kosztolányi Dezsőt. Szinte reszket, habozik és fél most is a tollam, mikor leírom: igen, meggyűlöltem. Én, aki annyira szeretek mindenkit szeretni, ettől az időtől kezdve őt csak gyűlölni tudtam. Se megérteni, se megbocsátani nem bírtam. Ha néha találkoztunk, elfordítottuk a fejünket. Tudta, éreznie kellett, hogy gyűlölöm.” (Dóczy Jenő: Kritikus szemmel / Kosztolányi Dezső. Új Magyarság, 1936. nov. 8. 10.) És ezt az attitűdöt átvette a Napkelet is: elfordították fejüket Kosztolányitól, és az Ady-cikk megjelenése után hosszú időre ignorálták irodalmi működését – és nem írtak pl. az 1933-ban megjelent Esti Kornélról sem! –, majd csak évekkel később szóltak az Összegyűjtött költeményeiről (1935, Rozványi Vilmos), valamint a Tengerszem című novelláskötetről (1936, Hankiss János). 1939-ben közöltek ugyan egy elismerő bírálatot a hátrahagyott verseket adó Szeptemberi áhítatról (Lovass Gyula), de ugyanekkor az Ady-fanatikus Földessy Gyula révén újra belerúgtak egyet; a rajongók valójában soha nem tudták megbocsátani neki, amit az Ady-kultuszról írt.

A levél idején azonban még minden rendben volt. Sőt, ez volt az utolsó pillanat a rendben.

A most előkerült levél így nemcsak fontos dokumentum, de van neki egy eddig nem említett sajátossága: Kosztolányi elírta a keltezést. Mindenkivel előfordul, hogy az új év januárjának első napjaiban még az előző év számát írta a keltezésbe – Kosztolányival is ez történt. 1927-et írt, de már 1928 volt. (Erről a feladási postabélyegző is árulkodik.) Ez pedig a költő emberi arcát mutatja: nagyon emberi tévesztés volt ez részéről.

  Hajtogatott, kézzel írt, jó állapotban megőrzött levél, eredeti, postai bélyeggel és bélyegzővel ellátott borítékban.

A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - irodalomtörténész - munkája.