Bartók Béla/Kodály Zoltán: Siratók

Előszó

1905 táján, gyűjtőmunkánk kezdetén úgy látszott, bele kell törődnünk, hogy a sirató műfaját már csak a régi szöveggyűjteményekben közölt néhány töredék képviseli. Vikár Béla sokoldalú fonográfhengerein egyetlen dallamot sem találtunk. Sem az Ethnographiában 1901-ben közölt problematikus dallam, sem az itt-ott felbukkant néhány példa nem keltett több reménységet. Ahol csak sirató felől érdeklődtünk, legfeljebb az ismert párszavas, nevettető paródiákkal feleltek. Úgy látszott, már sehol sem él. Annál nagyobb meglepetés ért 1915-ben. A zoboraljai Ghymes temetője fölötti dombon szemlélődve észrevettem, hogy egy anyóka egy sírt körüljárva halkan énekelget valami recitáló, strófátlan dallamot. Közeledtemre elhallgatott, kérdéseimre kitérően felelt. így hát néhány helybeli, már évek óta ismerős asszonyhoz fordultam. Nagynehezen beismerték, hogy tudnak „jajszóval" siratni, de semmiképpen sem voltak hajlandók elmondani: „megszólnának érte". Végre a tanítóné zárt szobájában szigorú titoktartás mellett megtörtént az első fölvétel. Mert fonográf nélkül pontos lejegyzésre gondolni sem lehetett. Szöveg és dallam rögtönzés, oly változékony, hogy senki egyformán megismételni nem tudja. Megtörvén a jég, kiderült, hogy ez a nép, mely nyelvében még árpádkori hangokat őriz, a siratónak is gazdag hagyományával él máig. A titkolódzás fő oka az elmúlóban levő kultúra szemérme. Mikor már nem az egész közösséget érzi maga mögött, mennél több jutott hozzá a civilizációból, annál inkább megrendül hite saját kultúrájában, restelli, fél a kinevetéstől. Ezért, ha idegen volt jelen a temetésen, el is maradt a sirató. Hozzájárult, hogy a papság sem nézte jó szemmel a temetést elnyújtó, a fájdalom féktelen kitöréseivel járó szokást. Annál nagyobb elismeréssel kell említenem Kuna Pál akkori zsérei plébános segítségét, aki a szószékről buzdította híveit a gyűjtésben való részvételre. Neki köszönhető az ottani szép eredmény. A háború egyrészt megkönnyítette a gyűjtést: mindenkinek volt siratni-valója. Másrészt nehéz volt más vidékre kerülni. A Zobor-vidék mellett még csak Nagyszalontán volt alkalmam a sirató ottani típusával megismerkedni. 1918-tól a gyűjtőmunka kényszerűen szünetelt. 1920 zavaros napjaiban egy pillanatig jónak láttam az addig gyűjtött anyagot kiadni. A Rózsavölgyi cég vállalta volna, el is készült néhány lapnyi próba-metszés. Elálltam a tervtől. Egyrészt csonka lett volna, biztosra vettem, hogy a többi magyar területen is él a szokás, csak idő és alkalom kell a felkutatására. Másrészt az akkor hozzáférhető külföldi irodalom oly csekélynek bizonyult, hogy nem adott volna elég anyagot egy tervezett világirodalmi áttekintésre. Harmadik ok volt, hogy a kétperces fonográfhenger nem adhatott világos képet a sirató igazi mivoltáról. Vissza