Jünger, Ernst: A márványszirteken

Előszó

Részlet a kötetből: Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely akkor kerít hatalmába, ha a boldogság idejére emlékezünk vissza. Mégis mennyire lehetetlen visszaidézni ezeket az időket, hiszen minden távolságnál kegyetlenebbül el vagyunk tőlük választva. Visszapillantva a képek szebbeknek is tűnnek; úgy gondolunk rájuk, mint egy halott kedvesnek mélyen a földben nyugvó testére, amelyet délibábhoz hasonlóan mégis valamilyen magasabb és szellemibb díszben látunk borzongva magunk előtt. És szomjazó álmainkban újra meg újra végigjárjuk múltunk minden parányi részletét, minden apró ráncát. Úgy tűnhet fel akkor, hogy az élet és a szerelem kelyhe nem telt meg csordultig, ám semmilyen bánat sem idézi fel azt, amit elmulasztottunk. Ó, bárcsak tanulságul szolgálhatna ez az érzés a boldogság minden pillanatában! Ám még édesebb lesz az emlékezés napsütötte éveinkre, ha hirtelen borzalmak vetettek azoknak véget. Akkor értjük csak meg igazán, milyen szerencse nekünk, embereknek, ha kis közösségeinkben, békés otthonban, jóízű beszélgetéseket élvezve éldegélhetünk, szeretetteljesen üdvözölve egymást reggel és este. Jaj, mindig későn vesszük észre, hogy a bőség szarujából ezzel már eleget is kaptunk. Vissza

Fülszöveg

Ernst Jünger (1895-1998) a XX. századi német irodalom egyik klasszikusának tekinthető. Regényei, esszékötetei, útirajzai francia nyelvterületen rendkívül népszerűek, de életműve angolul, valamint számos más nyelven is részesévé vált az európai irodalmi hagyománynak. Jünger 1914-ben önként jelentkezett a frontra, s élete, filozófiája meghatározó élménye mindvégig a háború maradt. A jelen könyv egyik mondata egész világnézetét összefoglalja: "Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen." Jünger mindazonáltal a régi porosz hagyományokon nevelkedett katona volt, a lovagias háborúzás híve, mélyen megvetette a nácizmust, a Hitler-ellenes merényletnek is részese volt, 1945 után mégis háborús bűnösnek bélyegezték - legalábbis keleten -, műveit tehát legfeljebb hírből ismerheti a mai magyar olvasóközönség. Pedig A márványszirteken-t, 1939-ben írt kisregényét sokan a belső ellenállás rejtjeles megnyilvánulásaként értelmezték, be is tiltották a könyvet nem sokkal megjelenése után.

A képzeletbeli mediterrán tájon, sőt képzeletbeli korban játszódó, rendkívüli nyelvi erővel megírt regény - avagy parabola - a modern kor legfontosabb felvetéseit: a felelősség, a közösség, az emberi kapcsolatok értékének és az értékek pusztulásának kérdéseit boncolgatja a maga különleges, míves módján. A történet elbeszélője életének azt a korszakát elelveníti fel, amikor a márványszirtekre épített kolostorban a környék botanikai leírását végezte. A szöveg tulajdonképpeni főszereplője ez a "kultúrtáj", amellyel az ott lakók harmóniában élnek, ám amelyet veszélyeztet a környékbeli erdők korlátlan ura: a főerdész és kíméletlen hordája. Az erdőt járó, növénygyűjtő barátok elé iszonyú látvány tárul egy tisztáson: egy fütyörésző emberke emberi holttesteket nyúz meg és kikészíti a bőrüket... Az alattomos, csapdaállítgató, barbár csőcselék végül valóban előóvakodik az erdőkből és lerohanja a termékeny tengerparti tájat, ám akadnak, akik ellenállnak nekik. Vissza