Nagy-Tóth Ferenc: Régi erdélyi almák

Előszó

Az erdélyi régi gyümölcsök gyűjtésének és tanulmányozásának éveiben (1951- 1956) maradandó emlékezetű alkalmam volt egy asztalnál ebédelni a Bolyai Tudományegyetem étkezdéjében (ahol gyakran almát is adtak) Kelemen Lajos professzorral, Erdély történelmének legjobb ismerőjével és Köpeczi Sebestyén József művészettörténész-címertanossal. Mivel az erdélyi gyümölcsök múltjára vonatkozó adataim között olyan is akadt, amely azokat az egykori római provincia idejében létezhetők közvetlen leszármazottainak tekintette, megkérdeztem illusztris asztaltársamat, mi lehet igaz ebből a célzatos állításból. Szerinte a folytonosság kétséges még az ártatlan gyümölcsfák származásában is, s a honfoglaló magyarság nem volt olyan együgyű, hogy a gyümölcsfákat elpusztítsa vagy elkerülje, hanem tovább gondozta volna, ha egyáltalán léteztek volna. Sok semmiképpen sem lehetett, mert Erdély nagy részét abban az időben erdő borította. A gyümölcsészeti kutatások aztán abbamaradtak (csupán két rövid jelentés készült az adatokból), a velük s az eredetükkel kapcsolatos kérdések azonban más foglalatosságok közepette is mindvégig lappangtak, sőt időnkét gondolatokkal bővültek. A szinte egész Erdély területéről (a Mezőséget kivéve) begyűjtött anyag (amely valójában egyszeri, többé soha fel nem lelhető, mert az erőszakos államosítás nagyon megváltoztatta a tulajdonviszonyokat) értékes adata és képanyaga a Bolyai Tudományegyetem Növényélettani Intézetének hagyatékában kallódott. Az anyag feldolgozása (leírás, azonosítás, származás, csoportosítás, képanyagrendezés) akkor vált időszerűvé, amidőn az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakult (1990. jan. 5 ) és az anyanyelvű tudományművelés megszervezését ismét elkezdte. Az EME elnöksége részéről tanúsított ösztönző érdeklődés és önzetlen támogatás azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy az erdélyi régi almák bemutatása a Millecentenárium évének lesz az ajándéka. Az elvégzendő munka azonban több időt igényelt az előre elképzeltnél. Erdély gyümölcsei, miként vadon termő növényei is, részben őshonosak, részben bevándoroltak, ill. behozottak. Az őshonosak, de különösen az idegen eredetű fajták, Erdély természeti feltételeinek hatása alatt, s az itt élő nép gondos keze munkája nyomán, jelentősen megváltozva és keveredve idomultak küllemükben és minőségükben a változatos földrajzi tájakhoz és váltak sajátossá még elnevezéseikben is. E hosszadalmas biológiai folyamat eredményeként egy mélyreható történelmi és társadalmi változásokkal terhes korszakban (a XIX. század utolsó s a XX. század első évtizedeiben, amikor az erdélyi gyümölcsészet virágkorát élte) létrejött gyümölcs-fajtagazdagság és -változatosság bemutatása e könyv célja. Valóságos eleven génbank, nemesítés! nyersanyagforrás volt az erdélyi gyümölcsállomány, s talán mára is maradt bőven belőle. A fajták s a keveredésükből kialakult átmeneti helyi ökotípusok változatossága még a csoportosításukat is megnehezítette. A könyv sajátosságát is kihangsúlyozandó, külön csoportokat képeznek az ősi erdélyi (bár nem mindig kétségtelen) fajták: a Batul, a Pónyik, a Páris, a Sóvári, a Gyógyi, a Sikulai almák. Természetesen bővében volt Erdélyben nemesített idegen eredetű almafajta is, Mivel azonban nem ezek, hanem elsősorban a népi fajták feltárása és tanulmányozása volt a cél, csak ritkán kerültek begyűjtésre. Különösen gazdag alakköre volt (van) ez utóbbiak közül a Masánszki (Borsdorfer), a Gravensteini, a Dancigi bordás és a sokféle Cigány és Bőr almának. Vissza