Magyar Adorján: Elméletem ősműveltségünkről

Előszó

Az 1848-as szabadságharcunk vérbefojtásával furcsa folyamat indult meg tudományos életünkben is. Nemcsak akkori jelenünket, hanem múltunkat és jövőnket is szét akarta gázolni egy, százévek óta kisebbségi érzésben szenvedő, irígy, 1849-ben pedig hiúságában is vérig sértett, uralkodásra egyébként képtelen uralkodóház. A Nemzet-alapította Magyar Tudományos Akadémiát megszállták magyarul is alig tudó tudósok, akik aztán nemcsak azt magyarázták meg nekünk és a világnak, kik vagyunk, hanem azt is, kik voltunk. E tudós társaság a kiegyezés után is megmaradt és azóta is hol fizikai, hol szellemi terrorral, de állandóan. Olyan rossz azonban nincs, melynek jó oldala ne volna; a Világ Császáránál hatalmasabb császár nincs, az Igazság pedig a terrornak is ura. A terror elhallgattathatta, börtönre bitangolhatta, száműzhette, megölhette az igazságkereső magyar tudósokat Batsányitól Baráthig, leszakíthatott félrevezetett, ingadozó, hitüket vesztett magyarokat a Nemzet testéről, de nem verhette bilincsbe a Világ Császára, az Isten, a Magyarok Istene kezét. Ez a kéz pedig, világ csodájára, nemcsak tudományos műhelyüktől megfosztott magyarokba, de ismeretlen idegenekbe is beültette a Látás isteni szikráját az örményét Medicis-től a hindu Modi-ig, a francia Martha-tól az angol Churchward-ig. A magyar közvélemény pedig soha ilyen aktívan nem vett részt történelmünk kutatásában, mint éppen napjainkban. Vissza