Füst Milán: A feleségem története (aláírt példány)

Előszó

Részlet a könyvből: Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel... Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal. Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok. Voltakép rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneck városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel és így kiáltozott rá: - Veux-tu obiér, veux-to ohéir? Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki: - Vite, vite, dépéche-toi donc. Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam s aztán mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszemből és ezt írtam rá holandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak épp értettem, amit mondanak): - Greppel, greppel, - ezt a két szót írtam rá. Vissza

Fülszöveg

Füst Milán, az író:
"Furcsa költő, hosszú sorokat ír," - mondták azelőtt rá, akik beérik az ilyen egyszerű megállapításokkal, miközben kiderült az évtizedekben, ami még jobban ki fog derülni a továbbiak folyamán, hogy versei a legszebb magyar versek közé tartoznak, hogy két drámája: a "Boldogtalanok" s a "IV. Henrik király" páratlanul áll a modern magyar irodalomban, hogy regényei: az "Advent", "Aranytál", "Nevetők" és az "Amine", bármennyire szórakoztatók, mégsem arra valók, hogy csak egyszer olvassa el őket az ember, mert nem tudja feledni, visszakívánkoznak a lelki szemei elé ... Kiderült továbbá, hogy kötetekre menő irodalmi és lélektani tanulmányai lelkesség és elmélyedés szempontjából mintaképül szolgálhatnának s éppen ma, mikor e kettőre oly igen szükségünk van ... Nem mondhatjuk, hogy nagyon rokonszenveznénk az "all round man" jelenségével az irodalomban, márcsak azért sem, mert az ilyen becsvágy rendesen szerencsétlen kísérletekre ad alkalmat s mégis ez esetben azt kell mondanunk, hogy ez az író sokat dolgozott, - sokfélét és mégis jól. S hogy ennek mi a titka? Hogy nem olyan regényeket akart írni, amilyeneket nem tud, vagy amilyet más tud, hanem mind a regényben, mind a drámában, mind a versben kihallgatta szíve legsajátosabb és legigazabb hangját és ütemét. Mert azért ugyanaz a láva ez az egész, ha különböző ő is e művek megjelenési formája: egy szenvedély fűti s ugyanaz a belső lobogás teszi fényessé. Egy néhai nagy költőnk sámáni alkotásnak nevezte műveit. Hátmég, ha ezt a regényét is olvashatná! Mert "A feleségem története", ez a legsámánibb valamennyi közül, ezt ígérjük az olvasónak.
A regény:
Egy kóbor hajóskapitány elvesz egy csapodár asszonyt. Nem bánja, legyen csapodár, nem vár ő már olyan sokat az élettől, még hűséget is? Minek? Kedves legyen az asszony s ami a fő, barátságos iránta, mikor hazatér a tengeri háborgásból. S az asszony csakugyan kedves és barátságos, sőt oly mértékben, hogy a szegény kapitány, úgy látszik, beleszeret. Nem biztos, ő maga se tudja, amíg meg nem győződik róla. Mígnem a lassan feltámadó féltékenysége olyan viharokba kavarja, hogy olyat hajósember létére sem igen látott eddig. Hogy rázza és újra rázza egy életen át, mint a betegség. Erről szól a regény. Úgy látszik tehát, mégiscsak a szerelemről szól. Sőt, azt mondhatnók, a földöntúli, a síron túl tartó szerelemről, mert az lesz belőle. S hogy aztán mikép s hogyan? Nemcsak megtudja, de megéli, vagyis az utolsó cseppjéig végigszenvedi, sírja és élvezi az olvasó. Mert a szerelemről, erről az örök és mégis legnehezebb témáról kevesen írtak így a világon.
Mert annyit előrebocsáthatunk a regény érdekességének kára nélkül, hogy mint a belső világomlás, úgy hat ez a könyv. Már azért is, mert komoly a hang, amely itt megszólal - s ez talán e regény legnagyobb érdeme, - hogy nem érdektelen személy, de keménykötésű, komoly, egyszóval jelentékeny ember: gondolkodó elme és költői kedvű, szenvedélyes szív, sőt lázadó kedély tárja elénk élete végleges válságát, hogy tehát fájdalom és szépség, fájdalomszülte szépség és egetostromló, haragos gondolatok e regényben úgy követik egymást, mint a viharos tenger csodás és félelmes alakzatai: hullámra hullám. Vagyis: sem a gondolatnak, sem a szépségnek nincsen szünete ebben a könyvben, ez olyan könyv. Ezt ígérjük az olvasónak. Vissza