Kozák Gyula: A felkelő nap árnyéka

Előszó

Részlet:

Kozák Gyula: Beszélgetőpartnerem dr. Ferber Katalni, a patinás tokiói Waseda Egyetem oktatója. A m is ismeretségünk 1992-re nyúlik vissza, remélem nem veszed rossz néven, ha úgy teszem el a kérdést, ahogy azt a magyar mondja: a bolondnak van szerencséje?
Ferber Katalin: ...a japán viszont azt mondja, hogy a szerencse az okosokhoz pártol, mert azok tudna vele élni!
Kozák: Megismerkedésünk idején hány éves is voltál?
Ferber: 1952-ben születtem.
Kozák: ,,Rendes" családba, volt papa, mama?
Ferber: Igen. Az apám egy rendkívül merev vallásos zsidó család idősebbik gyermeke volt, az anyám pedig egy katolikus család harmadik és egyetlen lánygyermekének született. Az apám kilenc évvel fiatalabb volt az anyámnál. Rendfőnök nagynéném vette magához, még gyerekkorában az anyukámat, német-francia nyelvész lett. Az ötvenes években a kultuszminisztériumban dolgozott, az apám pedig a fölművelésügyiben. Apám egy bonviván külsejével rendelkezett, anyám erősen rövidlátó volt, és - ahogy azt mondták - alig férjhez adható. Hogy miért házasodtak össze, máig sem értem. Apám elég hamar felismerte, hogy nem a valláskülönbség a legfőbb probléma a házasságban, hanem, hogy kölcsönösen rosszul választottak, mert az anyám tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy családban éljen. 1955-ben apám lelépett, eltűnt valahol vidéken, aztán a forradalom idején az éppen aktuális barátnőjével disszidált és meg sem állt Amerikáig.
Születésemet anyám rendkívül negatívan élte meg, szülés utáni depresszióba esett, amiben talán az is szerepet játszott, hogy már terhessége alatt inni kezdett, és azt haláláig nem bírta abbahagyni.
Kozák: Apád távozása után tehát ott maradtál a mamáddal...
Ferber: Nem, mert a mamám is elhagyott, de ő csak az országon belül tűnt el. Apai nagyanyámhoz és apám sokkal fiatalabb öccséhez kerültem. 1962-ben aztán ők is útnak eredtek, nagyanyám a fia, vagyis az apám után ment Amerikába. De erről már csak akkor értesültem, amikor mindent pénzzé tettek és elutaztak. Nagymamám volt a fix pont az életemben, nagyon szerettem, de őt is elvesztettem... Tízéves voltam ekkor. Vissza

Fülszöveg

Ferber Katalin jelenleg Japán egyik legrangosabb felsőoktatási intézménye, a tokiói Waseda Egyedem docense. 1993 tavaszán súlyos betegként indult útnak Budapestről Tokióba, hogy új életet kezdjen.
Kozák Gyula szociológus három nyáron át faggatta beszélgetőpartnerét a Japánban töltött évek tapasztalatairól és tanulságairól. E hosszú interjúból megismerhetjük hétköznapjainak örömeit és buktatóit, a más kultúrába való beilleszkedés nehézségeit, s azt is, hogy miként alakult karrierje, miért és hogyan tanulta meg e különösen nehéz nyelvet, milyen az élete japán férje oldalán.
Ferber Katalinnak sok buktató és ennél is több munka árán sikerült megértenie e számunkra távoli, olykor misztikusnak tűnő ország múltjának és jelenének összefüggéseit, a gazdasági siker, a japán csoda mozgatórugóit, az oktatási rendszer ellentmondásait, a munkamorál és a gazdaságfilozófia kapcsolatát. Elbeszélése nyomán az általánosságok és a kuriozitások szintjénél lényegesen gazdagabb és árnyaltabb képet kaphatunk a mai Japán társadalomról, életmódról, életfilozófiáról. Vissza