Körner Éva: Gross Arnold

Előszó

Groteszk és költői, fantasztikus és reális, idő meg tér fölött lebegő és földhöz kötött "hétköznapok és csodák" zajlanak Gross Arnold rézkarcain. Gross úgy jár a földön, hogy minden apró tényt számba vesz, megfigyel, körültapogat - ezeknek észlelésére gyakran csak ő képes - s ha érdemesnek tartja, elhelyezi a képben. Az a rend, amely a képen kialakul, nem valami fölérendeltje vagy éppen ellenlábasa a hétköznapinak. Ha rápillant az ember, megzavarodik: minden a maga megszokott helyén van, és még sincs. Ismerős tájakon, városokon, utcákon vándoroltatja Gross a nézőit, ahol mégis lépten-nyomon szokatlan lények, tárgyak, tulajdonságok bukkannak elő, bámészkodnak ránk, és bámészkodásra késztetnek, arra tudniillik, hogy a felnőtt gyermekké váljék, újra megtanuljon ízlelni, újra ismerkedjék a világgal, amelyről eddig fölényesen úgy gondolta, hogy birtokában van, s most látja csak, mennyi kincse veszett el a számára. Megszoktuk, hogy átsiessünk a tájakon, átszáguldjunk a városokon, s csak beidegzett sémákban észleljük mindazt, ami utunkba esik. Nem nézünk a lábunk elé a fűbe, sem a lombok közé. Nem állunk meg a városi forgatagban, hogy olyan dolgokat szemléljünk, amelyek szemmagasságunk fölött vannak, a házfalak és tornyok cirádáit, nem szánunk rá időt, hogy belessünk az ablakokon idegen szobák titkaiba, s azon a kapun, amely emlékeink tárházát őrzi. De az a táj, amelyet Gross megjárt, mintegy parancsszóra leleplezi ezernyi furcsa élőlényét s furcsa életüket, amelyet eddig a fűszálak, a levelek, a falak eltakartak. Ezek bármely közegben jól mozognak, egyaránt otthonosak földön, levegőégben, vagy a tavakban. S ha Gross városokon vezet át, mint például Budapesten, az elkeseredett tülekedés békés, derűs tenyészetté válik, mely nem szürkítő kormot és benzingőzt, hanem az álmok éteri kékségét leheli magából, s ahol a fenyegető biológiai pusztulás helyett éppen ellenkezőleg: a biológiai megújulás tanúi és részesei vagyunk. Mert Gross világában minden születőben van, minden virágzik, ember, állat és növény, élőlény és holt kő, földi és égi alak lüktető vitalitással szüntelenül egymásba alakul, mintha ebből a nyughatatlan metamorfózis folyamatából merítené a fogyhatatlan energiákat. Ugyanígy alakul egymásba a múlt, a jelen és a jövő. A gyermekkor tárgyai, a mesék emlékei, melyek korábban a lomtárba és a feledés homályába merültek, most mint Gross népe, megtöltik a szobákat, kiáramlanak az utcákra, felszállnak a firenzei Dóm kupolájának csúcsára, mely virágzó csápjaival szanaszét tapogatózik, átkelnek az újjáépült Erzsébet-hídon, vagy levonulnak a római Spanyol Lépcsőn, s szétszélednek a tág mezőségekre, ahol-valahol a Művészek kertjének lugasai elhelyezkednek. Vissza