Kemény Gábor, Dr.: Az utolsó félóra - Széljegyzetek a halálraítéltek lélektanához

Előszó

Részlet a műből: Aki valaha - akár hivatalos minőségben, akár mint néző - jelen volt kivégzésen, igazolhatja, milyen különös, nyomasztó érzés fogja el az embert ilyenkor. Nem ismerek olyat, akire ne hatott volna nyugtalanítólag, vagy ne kellett volna benne valami szánakozó részvétet, amikor az elítéltet kíséretével a bitó felé közeledni látta és ne feküdte volna meg a lelkét az átélt jelenet különös hangulata. Magam sokszor - harmincnál is többször - voltam szemtanuja kivégzésnek és mégis - bevallom, amikor most e4zzel a témával foglalkozom - éppoly kevésbbé tudom kivonni magamat szubjektív érzéseim hatása alól, mint akár ott a bitófa közvetlen közelében. Ha az ember arra a lelkiállapotra gondol, amiben az elítélt a halálos ítélet kimondásától kezdve, a kegyelem elutasításának kihirdetéséig vergődik, ez a rossz érzése ott, a bitóval szemtől szemben még csak fokozódik. Valami különlegesen rossz érzés fekszi meg az ember lelkét, ami sokszor fizikai rosszullétet is vált ki a nézőben, esetleg nem egyszer még ájulást is előidéz. Nagyon is meg tudom hát érteni például azt a bírót, aki a két-három rövid tőmondatot, amiből a halálos ítélet utolsó kihirdetése áll - többszöri belekezdés után is alig hogy be tudja fejezni, vagy azt az ügyészt, aki abban a pillanatban, amikor az elítéltet a bitóhoz állították, nem tudván uralkodni idegein, hátatfordítva várta végig az aktus befejezését, illetve a bekövetkezett halál konstatálását. Merem mondani, hogy ilyenkor a jelenlevők között nincsen senki, aki arra a bűncselekményre gondolna, amit az elítélt elkövetett, vagy legalább arra a hasonló fájdalomra, amit az okozott áldozatának. Mindenki csak a kivégzendőre gondol, és beleéli magát annak a helyzetébe, mélyen, sőt bizonyára még sokkal mélyebben is, mint amennyire azt a bűnös maga is átérezni képes volna... Vissza