N. Kiss Géza: A Felső-Nilus mentén

Előszó

Vegyes érzelmekkel fogtam kezembe a tollat, hogy e kis könyv első sorait papirra vessem. Vájjon bele merjek-e kezdeni egy dologba, melyre születni kell, mely sohasem volt foglalkozásom? Vájjon nem fog-e kudarccal végződni ez az első - és alighanem utolsó - szárnypróbálgatásom ? Sportsman és szorgalmas gazda voltam eddig egész életemben s az irodalmi teret örömest engedtem át hozzáértő embertársaimnak. Mi vitt tehát most egyszerre rá, hogy megtagadva önmagamat, - könyvvel lépjek a nagy nyilvánosság elé ? «Irótársaimat» - ma már így merem őket szólítani - megnyugtathatom; nem sokáig fogunk egy mezőn harcolni. Bár érzem, hogy ők nem félnének konkurrenciámtól, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez nincs is szándékomban. Visszatérek majd kedves rögeimhez, messzire hajítom el a pennát magamtól ! Kis naplómat tulajdonképen csakis magamnak írtam. Számítottam rá, hogy, ha majd egykor kopasz fővel és podagrás lábakkal, mint vén roncs, fogok otthon üldögélni, mily kedves emlékeket fog bennem e néhány sárga lap olvasása felújítani s mindig újra és újra élem majd át amaz izgalmas és felejthetetlenül szép napokat, melyek bizony nem minden halandónak jutottak osztályrészül. De éppen ez a tény, hogy e napló «önhasználatra» készült, egy különös és a vadászkalandok leírásában elég ritka tulajdonságot kölcsönzött neki. Minden habozás nélkül, nevezzük csak nevén a gyermeket: - önmagamnak csak nem fogok hazudni! Vissza