Móra Ferenc: Egy cár, akit várnak (aláírt példány)

Előszó

I. Miklós, a vas-cár, egyike volt a legboldogtalanabb embereknek. Egész életében fanatikusan kereste a női tisztaságot, de nem sok szerencsével. Mert ha szerencséje volt, akkor nem azt találta, amit keresett, ha meg rátalált, akkor nem volt szerencséje. A rettegett zsarnok nem az az ember volt, akit magáért is meg lehetett volna szeretni, ő pedig olyan nőről álmodozott, aki nem keresi, hogy arkangyal-e, vagy patkoló-kovács, csak a nyakába veti magát, hogy »te az enyém, én a tied, édes szívem, ásó, kapa válasszon el bennünket egymástól«. Ilyen nőt azonban egész birodalmában nem talált a vas-cár, pedig már kezdett rozsdásodni és a homloka már fölmagasodott a fejetetejéig. Még a cári udvar hölgyei is kezdtek már beteget jelenteni, ha a cár nagyon rajtuk felejtette a szemét. Volt olyan hercegnő is, aki annak a napnak a reggelén szökött meg a kocsisával, amelyiknek az estéjére a cár ígérkezett be teára. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet a nagy úr, mint hogy példát statuált az erkölcsök védelmére. Vagyis Szibériába száműzte a férjet, »mert nem vigyázott jobban a feleségére«. Annál nagyobb volt aztán szegény boldogtalan vascárnak az öröme, mikor egy esti sétáján a Néva-parton meglátott egy fiatal lányt, akit félreismerhetetlenül az ártatlanság glóriája ragyogott körül. Vissza